Az ember a pszichológia iránt érdeklődő újságíróként jön-megy a világban, ír erről a terápiáról, beiratkozik arra a tanfolyamra, bizalmat szavaz amannak a technikának – abból az alaptételből kiindulva, hogy az adott módszer vagy működik, vagy nem. Pályám során így jutottam el többek között jósnőhöz és kineziológushoz, doboló sámánhoz és tarot-kártya-olvasóhoz, regressziós utazásra és füstölőszertartásra, selfnesstanfolyamra és táncterápiára. Esetemben a felvetett kérdésre, hogy tudniillik az eljárás működik-e vagy sem, jellemzően inkább a második válasz adódott, amennyiben a működés kritériumának nem a témáról szóló irodalom állításait tekintem, hanem azt, hogy én személyesen éreztem-e valamit, és tapasztaltam-e bármi változást. Belátom, ez egyfelől tudománytalan attitűd, másfelől teljesen szubjektív, hiszen a hatás nemcsak a technikától függ, hanem a terapeutától és az ember személyes adottságaitól is. Ám a bőséges kínálatból csak próba-szerencse alapon lehet válogatni, és végül az én életemben is elérkezett az a pillanat, amikor azonnal azt éreztem: igen, most történik valami. Ezt az élményt a családállításnak köszönhettem, ott éltem át életemben először azt, hogy valamilyen láthatatlan erőtér megragad, és olyan erővel sodor magával, hogy ellenállni fölösleges is, értelmetlen is.

Kérdezd a családi lelket!

Az eljárás névadója, a német Bert Hellinger 1925-ben született, és filozófiát, teológiát és pedagógiát hallgatott a Würzburgi Egyetemen. Katolikus papként és iskolaigazgatóként Dél-Afrikában élt, ahol figyelme a pszichoterápia felé fordult. Nevét az általa kifejlesztett, családállításnak nevezett módszer tette ismertté, amely elsősorban arra szolgál, hogy a páciens nyomára jusson a családban addig eltitkolt dolgoknak, amik öntudatlanul kiváltó okai saját testi-lelki bajainak.

Hellinger alaptézise ugyanis az, hogy a családtagok között egy láthatatlan összeköttetés-rendszer működik, amely tartalmazza a csoport tagjaira vonatkozó összes létfontosságú információt függetlenül attól, hogy a többiek tudnak-e ezekről, illetve ismerik-e egymást. Az állítás során ezt a „családi lélek” vagy „mindentudó mező” nevű, rejtett információs rendszert kérdezik meg, a módszer egyik törvénye szerint ugyanis ha valakinek nehéz sors jut, akkor egy másik ember elkezd úgy élni, érezni, viselkedni, mintha ez vele történt volna meg – akkor is, ha nem tud róla. Olyan fogadalom születik a lelkében, hogy „ha te nem élhetsz, vagy ha te beteg vagy, akkor én is követlek, átélem a nehéz érzéseidet”. Ezért érezhetjük úgy, mintha nem a saját életünket élnénk, hiszen személyes élettörténetünkben semmi nem indokolja kudarcainkat, rossz élményeinket, betegségeinket.

A családállítás segítségével a nyomára juthatunk a családban addig eltitkolt dolgoknak, amelyek a fenti sorsátvételek miatt öntudatlanul kiváltó okai saját testi-lelki bajainknak. Ilyen rejtett vagy elfelejtett családi dolgok például a tragikus halálesetek, betegségek, nehéz sorsok, valamelyik családtag szégyellni való politikai múltja, félrelépések, törvényen kívül született gyerekek. A kirekesztettek, akik voltak, de nem veszünk róluk tudomást, akkor is a család rendszeréhez tartoznak, ha a feledés fátyla borul rájuk.

A teljes cikk a La femme 2014. őszi számában olvasható.