Nem ritkán halljuk a hétköznapokban is -sokszor indokolatlanul- a pszichopata és szociopata szót,  de még nem lett a köznyelv szókincsének része egy újabb: a monopata. A kifejezés azt jelenti, hogy egy embert érdeklődése beszűkül, mentálisan ugyanazt az egy kört rójja, emiatt igazából kicsit unalmas is, egy szuperspecialista, szakértő, akit más nem is érdekel - más szóval, ő a nyugati világ egyik példaképe.

A monopata modell hitelét az üzleti életi sikerek alapozzák meg. Az ipari korszak kezdete óta tudjuk, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, ha a feladatokat egyre kisebb és unalmas részfeladatokra osztjuk. A nyereség majd kárpótol az unalomért és egyhangúságért. Sőt, ha egy unalmas munkában is megmarad a fizikai elem,  meg lehet találni benne a ritmust, és ezáltal a flow állapotába kerülni: ilyenkor az idő könnyen múlik és a kemény munkát sikerélmény követi. Jack Kerouac egyik regényében csodálatos leírását adja ennek: Neal Cassady úgy dolgozik, mint egy démon. Kerekeket cserél egy gumiabroncs boltban, és a munka inkább felemeli, semmint nyomasztja. Az iparosodás kedvez a monopátiának, mert a munkamegosztás mértéke nő, a valódi problémák akkor kezdődnek, ha a fizikai komponenst eltávolítjuk. Amikor a test statikus marad, és az elme arra kényszerül, hogy ismétlődő feladatokat lásson el, már lázadozik az emberségünk.

Polihisztorok anno

Egy átlagos állásban az ember mozdulatlanul ül egy képernyő előtt. Egyetlen dologra összpontosít, a terület specialistája, tapasztalt szakértője. Üdvözölet a monopaták világában, ahol igazából csak a csőlátásúak boldogulnak. Természetesen a többségünk nagyon ügyesen úgy tesz, mintha szakember lenne. Csinosítgatjuk az önéletrajzunkat, hogy úgy tűnjön, mintha világéletünkben csak azért tanultunk, csak azt akartuk, hogy például egy bizonyos cég termékéből minél többet eladjunk. Persze, hogy a józan ész azt diktálja, hogy megpróbáljuk azt a benyomást kelteni, hogy teljes mértékben arra a munkára összpontosítunk, amit meg akarunk szerezni. És nem volt ez mindig is így?

Valójában nem. Klasszikus értelemben az számított polihisztornak, aki rendkívül tanult volt, több, különféle tudomány- és művészeti területet hódított meg. Ahogya a 15. századi polihisztor Leon Battista Alberti - építész, festő, lovas, íjász és feltaláló - írta: "egy ember bármire képes, ha akarja". A reneszánsz korban a polihisztor a tökéletes embert jelképezte, a szellemi, művészi és fizikai képességek sokoldalú mesterét. Leonardo da Vinci például legalább olyan büszke volt arra, hogy képes kézzel meghajlítani egy vasrudat, mint hogy megfestette a Mona Lisát.

A polihisztorok, mint Da Vinci, Goethe vagy Benjamin Franklin olyan hihetetlen magasságokba értek el, hogy nem szívesen használjuk saját szerény képességeinkre a polihisztor szót, ha mégoly sokoldalúak is vagyunk. Nem lehetünk mindannyian zsenik. De mindannyian végezhetünk polihisztori tevékenységet; ez is a része annak, ami miatt emberek vagyunk. Vagyis valamennyiünkben megvan a lehetőség arra, hogy polihisztorok legyünk. 

Minden mindennel összefügg

A nyugati kultúra középpontjában hatalmas ellentmondás rejlik: egyáltalán nem világos, valójában honnan erednek az új ötletek, felfedezések és az új művészeti formák.A tudomány például szereti önmagát tisztának, logikusnak, racionálisnak és érzelemmentesnek mutatni. A valóságban viszont eléggé esetleges, sokszor a pénz és az egó hajtja, valamint a tudomány élvonalbeli művelőinek sokszor különös megérzései. Bár úgy tűnik, hogy mindenható a specializáció, az egyetlen területre való összpontosítás, a tudomány mindenekelőtt a polihisztorok területe. Az új ötletek gyakran két különböző terület véletlenszerű találkozásából keletkeznek. Francis Crick, aki ráérzett a DNS szerkezetére, eredetileg fizikus: azt állította, ez a háttér adott neki elég önbizalmat, hogy megoldja azokat a problémákat, melyeket a biológusok megoldhatatlannak tartottak. Richard Feynman Nobel-díjas kvantumelektrodinamika ötleteit különös hobbija adta: szeretett az ujján tányért pörgetni (emellett bongón játszott, és a széfek feltörésénekszakértője volt). Percy Spencer a radarok szakértője észrevette, hogy a mikrohullámok által keltett sugárzás megolvasztotta a zsebében a csokoládét- így fejlesztette ki a mikrohullámú sütőt. Hiram Maximot, a modern géppuska feltalálóját az az önmagát indító egérfogó ihlette meg, amelyet kamaszkorában barkácsolt.

Ehhez hasonló példákat a művészet területéről is hozhatnánk: a kubizmus például az afrikai fafaragás egyszerűségét keresztezte az európai festészet egyre népszerűbb nonfiguratív irányzatával. Jean-Michel Basquiat és Banksy utcai graffitit tette a galériák által is elfogadott művészetté. Az üzleti életben a termékeny kölcsönhatások különféle újítások forrásaivá válnak: a pókhálók szálai a golyóálló szövetek gyártásához adtak ötletet, a cápa bőre úszóruhát ihletett, és ma már gyakorlatilag minden mobiltelefon egyszerre számítógép, kamera és GPS egyben. Az ilyen ötletek kidolgozásához szükséges rálátni az érdeklődésünkön kívül eső területekre is. Valójában minél szélesebb az érdeklődési körünk és ismereteink spektruma, annál nagyobb az esélyünk arra, hogy előrukkolunk egy innovációval.

A mindennapokban is hasznos

Az emberi természet és az emberi fejlődés természetesen több terület kölcsönhatásának függvénye. Az élet maga sokszínű - sokféle készségre van szükségünk a túléléshez. A hagyományos kultúrákban mindenki ért egy kicsit mindenhez. Bár valaki lehet a legjobb vadász vagy íjász, nem csak abban jártas. Az biztos, hogy sokkal könnyebben tanulunk gyermekkorunkban -ennek neurológiai alapja is van. Az viszont nem igaz, hogy a tanulás véget ér az érettségi, a diploma megszerzésével.  Sokan attól tartanak, hogy nem tudnak már új képességeket megszerezni. Az igazság az, hogy bárki képes új ismereteket szerezni, bármely korban, viszont ehhez kitartóan kell tanulni és gyakorolni. Az agy frissessége attól függ, hogy amit egyszer megtanultunk, használjuk is, különben a szerzett tudást elveszítjük.