Hazugság nélkül nincs szerelem

Clancy Martin filozófus állítja: ha szeretünk, hazudnunk is kell.

A filozófia, az irodalom és magánélete tapasztalatait hívja segítségül Clancy Martin a Love and Lies (Szerelem és hazugság) című új könyvében. Felesége, Amie Barrodale tette fel neki a legnehezebb, leggyötrőbb kérdéseket, amelyekkel egy párkapcsolatban szembenéznek a felek.

Mit tegyen egy nő, ha viszonyba bonyolódik és teherbe esik a szeretőjétől? Miközben ezen filózott, Amie rájött, hogy mindannyian tudjuk, mi a válasz ezekre a kérdésekre: hazudni kell. Mégis sok ember, ha ehhez hasonló helyzetbe kerül, túl gyenge és elmondja az igazságot. Ennek tudatában kísérelte meg Amie, hogy őszinte választ kapjon a nehéz, félelmetes kérdésekre- bár abban nem lehetett biztos, hogy férje az igazat mondja-e majd neki. Clancy-nek Amie a harmadik felesége, Amie-nek viszont ő az első férje. Már ez is riasztó lehet. Vajon Clancy egy javíthatatlan hazudozó?

Mit tegyen az a nő, aki megcsalta a férjét, akit szeret. A pillanat hatására tette és nem jelentett semmit. Megmondja a férjének vagy sem?

Clancy szerint nem kellene azonnal megmondani a férjének. Lehet, hogy egy kis ideig megkönnyebbülne, hogy nem nyomasztja a bűntudata. És semmiképpen sem egy veszekedés közepén kellene a férje fejéhez vágni akár támadásként, akár hogy megbosszulja férje egy tévedését. Hogy eljöhet-e az az idő, amikor a nő bevallhatja, mit tettt? Igen, ha úgy látja, hogy azáltal tesz jót, ha beismeri, mit tett. Vagy ha rendszeressé válik, és ha párterápiába kezdenek, az alkalmat teremt arra, hogy tisztára mossa a lelkiismeretét. De az alkalmi kapcsolattal már így is kárt tett a kapcsolatban- ne kellene tovább rontani a helyzeten.

Ezt mondja mindenki, de Clancy tézise az, hogy a szerelmes embereknek többször kell hazudnia, mint azt hajlandók vagyunk bevallani.

Tagadni, tagadni, tagadni- ez a sok férfi és talán nő által elfogadott alapelv. Legalábbis azoknak, akik megcsalják partnerüket. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a másik iránti gondoskodás néha azt kívánja, hogy egy ideig a hazugság terhét viseljük. Később a
gondoskodás azt jelentheti, hogy bevalljuk az igazságot. Venni kell a fáradtságot, ha meg akarjuk érteni a másikat- ha azt akarjuk, hogy a kapcsolat jól működjön.

Mi legyen, ha a félrelépő nő sokat fantáziál a kalandjáról? Nem keresi fel újra a férfit és nem is fogja, de valahányszor a férjével van, rá gondol.

Ha ez a feleségemmel történne, azt akarnám, hogy hazudjon nekem. Nem tudnám elviselni az igazságot, és azt szeretném, hogy a házasságunk megmaradjon. Úgyhogy azt szeretném, ha a feleségem erős lenne, mivel ez az ő ügye, az ő elképzelt viszonya. Ha a nő úgy érzi, hogy ez a hazugság veszélyezteti a házasságát, és csak úgy maradhat együtt a férjével, ha bevallja, mi zajlik a fejében, akkor azt szeretném, hogy gyengéden, finoman tegye.

Volt egy barátom, aki fekete kártyákról beszélt. Ez azokat az emberekkel kapcsolatos őszinte érzéseket jelentette, amelyeket nem osztott meg az alanyokkal. A húszas éveimben megkérdeztem, hogy rólam is van-e fekete kártyája, mire azt válaszolta, hogy persze. És mi van rá írva? - kíváncsiskodtam, mire ő annyit mondott, hogy ha elmondaná nekem, akkor többé nem lennénk barátok. Egy szerető férjnek kötelessége megosztania a feleségével azt, hogy mi van a fekete kártyára írva? Vagy a fekete kártyákat csak magunknak írjuk? Miért élvezik egyesek, ha titokban tarthatják valódi érzéseiket a másik előtt?

Szerintem a barátod fekete kártyái is idővel változtak. És ez az, amiről nem szabad megfeledkeznünk az igazságokkal és hazugságokkal kapcsolatban: az érzéseink, a szubjektíven megélt életünk igen összetett és megfoghatatlan. Azok az emberek, akik úgy gondolják, hogy másokról vagy magukról egyszerű, rendíthetetlen elképzeléseik- igazságaik!- vannak, azok egyszerűen nem gondolkodnak. És a dogmatizmus, különösen ha a szeretteinkről van szó, a lehető legrosszabb, amit megélhetünk.

A Lavina című svéd filmben egy család a francia Alpokban tölt pár napot. Egy nap lavina zúdul le a hegyről, miközben épp egy pályaszéli étteremben ebédel a család. Az anya első gondolata, hogy gyermekeit megóvja. Férje után üvölt segítségért, azonban ő saját bőrét (kesztyűjét és iPhone-ját) mentve fut a lavina elől. Annak ellenére, hogy a család túléli a katasztrófát, az igazi dráma akkor kezdődik, amikor Thomas, az édesapa és a feleség is szembesül az igazsággal. A férfi gyáva, és ezt felesége tisztán látja. Amikor a barátai arra próbálják rávenni, hogy ezt másként lássa, például azzal, hogy mindannyian épségben megúszták és tovább kellene ezen jutniuk, a nő hajthatatlan. A zárójelenetben egy buszon ülnek, amely a hegyről lefelé haladva élesen veszi a kanyarokat és a vezető nem tud rendesen sebességet váltani. A nő arra kényszeríti férjét, hogy állítsa meg a buszt, hogy le tudjon szállni, a többi utas pedig követi. Ahogyan leszáll az este, az út mellett harminc ember gyalogol a semmi közepén, és nincs hová menniük. A filmben most először világos, hogy a nőnek fogalma sincs arról, mit kell tenni. Hogy ő egy vészmadár. Hogy egy semmiség miatt kezdett háborúzni. A film két egyenlő módon érvényes igazságot mutat, és azt, hogy az önigazoló ragaszkodás egy igazsághoz egy jó házasságot is szétszakíthat.

Számomra a kérdés az, hogy amikor egy szerettünkről megtudunk valamit, ami miatt kevésbé szeretjük vagy netán megutáljuk, mit tegyünk? Minden eset más és más, és ami számít, hogy nincs egyetlen egyszerű válasz a párkapcsolatok legnehezebb problémáira. Nagyon leegyszerűsítve gondolkodunk a szerelemről, szeretetről, mégis ez mindennél fontosabb számunkra. A filmbeli nő azt hitte, hogy a meztelen igazságot látja. Még videófelvétele is volt róla. Én viszont megkérdezném tőle, hogy önmagával is olyan szigorú-e, mint a férjével. Állná-e ugyanazt a vizslató, kutató pillantást, amilyennel férje viselkedését elemzi? A film egy remek esettanulmány, mert a filmbeli nő, sokunkhoz hasonlóan, vak saját hibáival szemben. Megbocsátás, gondoskodás, elkötelezettség: ezt várjuk el a szüleinktől, és amit nyújtunk remélhetőleg a gyermekeinknek. Ezt kellene nyújtani a házastársainknak is.

Akkor nézzük ezt: házasok vagyunk. Mindketten részesei vagyunk egy óriási, kellemes hazugságnak. Úgy viselkedünk, hogy a másiknak jó legyen, hisszük, hogy jók vagyunk egymásnak. Reméljük, hogy együtt maradunk, de mivel a te első két házasságod felbomlott, így tudjuk, hogy ez is véget érhet. Úgyhogy van ez a szép kis hazugság. Az emberek erre azt mondhatják, hogy ha így látjuk, miért nem válunk el már most? Miért kellett egyáltalán összeházasodni? Nem azt gondolják, hogy gyengék és hülyék vagyunk? Te hogyan igazolod magad ebben a helyzetben?

Van egy csokorravaló szép kis hazugságom. Hogy jó apa vagyok. Hogy jó tanár vagyok. Hogy jó ember vagyok. Hogy ha igyekszem, kevésbé önző ember leszek. Ezek persze nem pontosan hazugságok, inkább elképzelések: igen személyes, törékeny, szükséges elképzelések. Remények. Hiszek a házasságunkban. Ez nem igazság vagy hazugság- erről nem így gondolkodom.

Néhányan azt mondanák erre, hogy ha tudod, hogy ez egy elképzelés, miért nem számolsz le vele? Ez nem csak gyengeség, akaszkodás a másikra?

Ez szerintem sokkal egyszerűbb ennél. Boldog vagyok veled, érzem, hogy szeretsz, ritkán érzem magam magányosnak, megvan bennem az az elégedettséggel eltöltő igény, hogy gondoskodjam rólad. Úgyhogy ami nekem fontos, hogy megpróbáljam nem elkövetni azokat a hibákat, amelyeket a múltban elkövettem, a tőlem telhető legjobb módon gondoskodjam rólad, és ne amiatt aggódjak, hogy ez gyengeség vagy erő.

Clancy Martin filozófia professzor, író, Friedrich Nietzsche, Søren Kierkegaard fordítója. Írásai többek közt a Harper’s Magazine a New York Times, a London Review of Books, a Wall Street Journal, a GQ és az Atlantic oldalain jelennek meg.
Felesége, Amie Barrodale író, művei a Paris Review, a Vice, a Harper’s és a McSweeney’s hasábjain olvashatók.