"Nem a lustaság, nem is a bátortalanság az oka annak, hogy halogatjuk teendőinket."

lorem iposum dolor

Praesent suscipit aliquam urna. Praesent et velit lorem. Fusce id ligula odio. Aenean feugiat ante ut sapien fermentum mollis.
rendben
 
 

Ej, ráérünk arra még!

Nem a lustaság, nem is a bátortalanság az oka annak, hogy halogatjuk teendőinket.

Derek Parfit brit filozófusnak egyik legfontosabb művében, a Reasons and Persons (Érvek és személyek) című könyvében meglepő megállapítást tesz: az személyes identitás nem létezik, legalábbis nem úgy, ahogyan azt mi gondoljuk.

 


Mi, emberek- állítja Parfit-, az idő múltával nem alkotunk konzisztens egységet. Az ember egy sor láncszemként egymáshoz kapcsolódó énből áll, amelyek ugyan egymással érintkeznek, mégis teljesen különböznek az őket megelőző és követő éntől. Azt a kamaszfiút, aki rászokik a dohányzásra annak ellenére, hogy évtizedekkel később ennek súlyos következményeit kell viselnie, nem ítélhetjük el cselekedetéért: a kamaszfiú nem azonos jövőbeli énjével. A saját jövőjéhez való hozzáállása sok tekintetben azonos azzal, ahogyan más emberekhez viszonyul.

 

Én és ő


Parfit nézetével sok filozófus szembehelyezkedett, ellenben a pszichológusok egyre inkább arra a nézetre helyezkednek, hogy ez pontos leírása annak, ahogyan saját döntéseinket meghozzuk. Nevezetesen az, hogy saját jövőbeli énünkre idegenként tekintünk.
Bár elkerülhetetlenek az azonosságok és a sorsközösség, az az ember, akivé egy évtized vagy negyedszázad múlva válunk, számunkra valóban ismeretlen. Ez akadályoz meg bennünket abban, hogy az ő érdekükben - és valójában a mi saját érdekünkben- jó döntést hozzunk. Hogy mi köze ennek a halogatáshoz? Mi lett azzal a kecsegtető, újévi fogadalommal, melyet oly elszánva tettünk? Ha tökéletes mentséget találunk magunknak arra, hogy ne tartsuk be, az azért van, mert valaki más tette a fogadalmat helyettünk. Ami egy igencsak felkavaró és messzire vivő felvetés.

Hal Hershfield, a New York-i Stern School of Business pszichológiaprofesszora kollégáival fMRI vizsgálatokat végzett, hogy megnézze, mennyire más az agy működése akkor, amikor a jelenre, illetve akkor, ha a jövőre koncentrál. Az agy két területére fókuszáltak: a mediális prefrontális kéregre és a rosztrális anterior cingulumra- ezek a területek aktívabbak, ha a kísérleti alany önmagára gondol. Ugyanezek a területek intenzívebb aktivitást mutattak, amikor az alanyok jelenbeli önmagukra, semmint a jövőbelire. A jövőbeli ént úgy érzékelte az agy, mintha az valaki más lenne. Az agy idegsejti aktivitása ilyenkor ahhoz volt hasonló, amikor az alanyok Matt Damonról vagy Natalie Portmanről beszéltek. Azokat az alanyokat, akiknek az agytevékenysége a leginkább megváltozott a jelen és jövő közötti váltáskor, például sokkal kevésbé érdekelte a hosszútávú pénzügyi haszon, mint a rövidtávú.

Emily Pronin, a Princeton Egyetem pszichológusa ehhez hasonló következtetésekre jutott. Egy 2008-as kutatásban Pronin és munkatársai azt mondták az egyetemi hallgatóknak, hogy az undort fogják vizsgálni, szójaszósz és ketchup cseppet sem ínycsiklandó keverékével.  Minél többet fogyasztanak ők, jövőbeli énjük és egyetemi társaik belőle- szólt az útmutatás-, annál nagyobb többet tesznek a tudományért. Azok az egyetemisták, akiknek aznap kellett lenyomni a torkukon a keveréket, beleegyeztek, hogy két evőkanálnyit megesznek. Azok viszont, akik jövőbeli énjükre vagy más egyetemistákra gondoltak, megígérték, hogy félcsészényit is megesznek. Vagyis kiderült: úgy gondoltak a holnapi önmagukra, mint bárki más idegenre.

 

Ma nekem, holnap nekem?

 

Annak, hogy a jelenbeli és időben távoli énünk között nincs kapcsolat, jelentősége van abban, hogyan hozunk döntéseket. Úgy döntünk, hogy elhalasztjuk tennivalónkat: birkózzon meg vele majd egy másik énünk. Hátha az jobban felkészült, ügyesebb, gyorsabb lesz. Vagy mint az Parfit dohányzó kamaszfiút említő példájában áll: arra az énünkre figyelünk, aki a jelenben enged az élvezetnek, és arra nem, aki majd a következményeket viselni fogja.

Ha a halogatás vagy a felelőtlenség abból ered, hogy nem gondolunk jövőbeli énünkre, ha megtaláljuk az utat hozzá, hatékony gyógyír lehet a problémákra. Erre bíztat több kutató is. Anne Wilson, a kanadai Wilfrid Laurier Egyetem pszichológusa manipulálta a vizsgált alanyok időérzékelését. Például határidőket tologatott: egyszer igen közeli dátumra, másszor igen távolira téve egy elvégzendő feladat befejezését. Érdekes módon minél távolabbra láttak az alanyok, annál erősebb volt a kötődés a jövőbeli énhez. A hallgatók meg akarták kímélni távoli énjüket attól, hogy az utolsó pillanatban izzadják ki magukból a szemináriumi dolgozatot.

Hersfield ennél sokkal modernebb módszert választott. Az alanyokat elvitték a virtuális valóság birodalmába: az alanyok belenéztek a tükörbe, és vagy jelenkori magukat láttak vagy digitálisan öregített képmásukat. Amikor elhagyták a szobát, megkérdezték tőlük, mire költenének ezer dollárt. Azok, akik időskori képüket látták, azt mondták, hogy kétszer annyi pénzt utalnának nyugdíjszámlájukra mint azok, akiknek nem változtatták el az arcát.
Ez elgondolkodtatta a biztosítótársaságokat is. A leendő ügyfeleknek megmutatják, hogy fognak kinézni egy, két, három évtized múlva, és ezzel arányosan nő a befektetett összeg. Hersfield professzor következő projektje, hogy a jövőből érkező képekkel hogyan lehet a fogyókúra sikerét biztosítani.

Természetesen nem feltétlenül csak arrogánsan bánunk jövőbeli énünkkel. Mivel jövőbeli énünkre idegenként gondolunk, a hozzá való viszonyulásunk azt tükrözi, ahogy másokkal bánunk. Míg a dohányzó kamaszfiú veszélyezteti jövőbeli énjének egészségét, addig lehet, hogy másokkal másképpen cselekedne. Áldozatokat hozunk másokért a kapcsolatainkban, a házasságunkban. Lehet, hogy elidegenedve érezzük magunkat jövőbeli énünktől, de ezen keresztül akár el is kezdhetjük gyakorolni azt, hogyan bánjunk jobban másokkal. Az egyikük előbb-utóbb mi magunk leszünk.

La femme La femme cikke 2015. április
Lepje meg üzleti partnereit, családtagjait egy különleges, személyre szóló ajándékkal.