Akinek a munkájához osztatlan, elmélyült figyelemre és zavartalanul töltött órákra van szüksége, ismeri a modern figyelemelterelő hadműveletek átkát. A legtöbben azonban félreértjük, mi is az, ami elvonja a figyelmünket, pedig fontos lenne ahhoz, hogy el kerülhessük.
A figyelmet elterelő jelenségek két kategóriába sorolhatók. Vannak a kísértések, amikor egy kemény kreatív kihívással találjuk szemben magunkat: néhány pihentető perc a Facebookon, egy kávé a kollégákkal. És vannak a megszakítások, amikor a munkatársak szüntelen a kérdéseikkel zaklatnak, záporoznak az e-mailek, amelyekkel legszívesebben nem foglalkoznánk, vagy az építkezés, amely éppen az ablakunk alatt folyik, és a légkalapácsolásnak csak nem akar vége szakadni. Ha a kísértésekre és a zavaró tényezőkre gondolunk, akkor a probléma forrását a környezetben véljük felfedezni. Így blokkolhatjuk az internetes oldalakat, felvehetjük a fülhallgatót, ráripakodhatunk az akadékoskodó kollégánkra, vagy elszökhetünk egy hegyi kalyibába, ahol senki nem talál ránk. Ezek a módszerek azonban nem hatásosak, legalábbis nem hosszú távon. A valódi bűnös nem a külvilágból érkező irritáló tényező, hanem a belső szándék, hogy ne kelljen figyelnünk arra, ami igazán fontos. A hiba a mi készülékünkben van.
A problémát legjobban Friedrich Nietzsche, a morózus 19. századi filozófus fogalmazta meg, aki szerint azért keressük a zavaró tényezőket, hogy mentálisan lefoglaljanak minket, így nem kell a nagy kérdésekkel szembenéznünk. Például azzal, hogy valóban értelmes életet élünk-e.
Ebben az értelemben azért lájkolunk, klikkelünk, bocsátkozunk indulatos online vitákba, hogy ne kelljen egyedül, csendben lennünk, nehogy valami belül megszólaljon, amire nem szívesen figyelünk. Vagy ami még rosszabb, még az értelmesnek tekinthető munka is lehet figyelemelterelés, ha nem ez az, amit valóban tennünk kéne. Nietzsche szerint a szükségesnél is szorgalmasabban és gondolkodás nélkül végezzük mindennapi munkánkat, csak hogy ne kelljen megállni és gondolkodni. A sietség univerzális, mivel mindenki menekül önmagától – állította.
Miért is nem akarunk arra összpontosítani, ami fontos? Az egyik magyarázat, amelyet pszichológiai kutatások támasztanak alá, hogy kétségbeesetten küzdünk az autonómiáért: úgy akarjuk érezni, hogy életünk irányítása a mi kezünkben van. Emiatt tiltakozunk minden ellen, amiről úgy érezzük, hogy kötelező megtennünk – még akkor is, ha mi magunk adtuk ki a parancsot. Így eldöntjük, hogy a holnap reggelt az üzleti terv megírásával töltjük – vagy inkább még egy fejezetet írunk az új regényünkből? És amikor eljön a másnap reggel, felébred bennünk a lázadás szelleme is, amely semmibe veszi a parancsot, és inkább csetel az interneten. Lehet, hogy megtudtuk, hol jártak a barátaink a hétvégén, de ezzel együtt saját céljainkat is szabotáltuk. Mindenki menekül saját maga elől – imígyen szólt a mester.
Van egy másik magyarázat is arra, miért szeretünk elkalandozni: az élet nagy kérdéseivel szembesülni ijesztő. Lehet, hogy azt hisszük, összpontosítani akarunk, de ahogy lecsillapodunk, elmélyedünk magunkban, rájövünk, hogy a céget, amelybe annyi energiát öltünk, már legszívesebben otthagynánk. Vagy a termék, amelyre oly büszkék vagyunk, igazából nem segít a vevők életén. Vagy a pályánk olyan messzire vitt az értékrendtől, amelyet mindig is fontosnak tartottunk. Az élet rövidsége miatt ezekre a kérdésekre fájdalmasan sürgősen kell válaszokat találni. Így nem csoda, ha szívesebben merülünk el a közösségi médiában vagy valami hasonló zsibbasztó tevékenységben – ki választaná szándékosan az egzisztenciális válságot?
A jó hír az, mint annyi minden mással kapcsolatban, hogy amint felismertük, mi akadályoz bennünket, tehetünk ellene. Az internetet átmenetileg blokkolhatjuk, és ha érezzük a késztetést, hogy ne a munkánkkal foglalkozzunk, ne ostorozzuk magunkat, ne akarjuk elfojtani. A pszichológusok szerint a legjobb, ha veszünk néhány mély levegőt, és hagyjuk, hogy semmivé váljon. Ahhoz nem kell motiváltnak lennünk, hogy fontos munkát végezzünk. Érezhetjük azt, hogy szívesen lennénk máshol, csinálnánk valami mást, miközben a munkánkat végezzük, és kinyitjuk a laptopot, felhívjuk az ügyfelünket, és leírunk még egy mondatot. Ahhoz, hogy az élet nagy kérdéseivel megküzdjünk, tapasztalatok szerint jó megoldás, ha mindennap, ébredés után 20 percig leírjuk azt, ami éppen akkor a fejünkben van. Gondolkodás, öncenzúra, maximalizmus nélkül. Ettől a kérdések elvesztik félelmetességüket, többé nem rémítenek annyira. A figyelemelterelő manőverek mind a belsőnkből fakadnak – hál istennek, hogy így van. Így nem szükséges szembeszállni az útépítő munkásokkal, a csacsogó kollégákkal és az összes zavaró tényezővel, mielőtt a legfontosabb dolgokra koncentrálnánk.
