Az elvesztett Éden és a paradicsom utáni vágy ősidőktől fogva bennünk él, és amikor kertet építünk vagy művelünk, ezt az ideálképet igyekszünk újrateremteni. Persze a megvalósítást (ahogyan ezt már megszokhattuk) férfiként és nőként nem mindig ugyanúgy képzeljük el.

Egy kis kerttörténelem

Talán bele sem gondolunk, de amikor kiskertünkben szőlőt futtatunk a pergolára, vagy rózsalugast építünk, újra meg újra átrendezzük az írisz- és liliomágyásokat, vagy olyan finom szálú fűről álmodunk, amelyet százszorszép és ibolya pettyez tavasszal, akkor pontról pontra leképezzük a középkor óta számtalan festményen és oltárképen megörökített hortus conclusust, azaz elzárt kertet, amelyet hagyományosan Mária kertjének nevezünk. Amit ma női szemmel védettséget sugalló, meghitt hangulatú, sőt romantikus kertnek gondolunk, annak számos összetevője innen ered.

A nőiesen romantikus, árnyas és virágos kiskert, melynek eszköztárában ma is otthonosan mozgunk, egyébként Keleten és Nyugaton alig különbözik. A bibliaihoz nagyon hasonló képet fest a Korán is a paradicsomkertről, ahol majd gyümölcsöktől roskadozó fák, karcsú ciprusok fekete árnyékában, virághímes szőnyegeken és kereveteken hevernek a selyembe-brokátba burkolózó üdvözültek.

Ahhoz, hogy tényleg paradicsomi állapotok uralkodjanak a kertben, férfitársaink roppant energiákat tudnak mozgósítani. A kertépítés a kerttörténet minden korszakában inkább a (tehetős) férfiak reszortja, hóbortja, szenvedélye volt – de az is igaz, hogy nemcsak a maguk kedvéért, hanem sokszor kifejezetten a nők gyönyörűségére építették őket.

Szemirámisz függőkertje például még ötszáz évvel elkészülte után, romjaiban is olyan fenséges volt, hogy az antik görögök méltán emlegették a világ hét csodája között. Agyagtéglákból falazott, termőfölddel megrakott teraszokból emeltek mesterséges hegyet a sivatagos tájban. Bonyolult hidraulikus rendszer vitte a vizet a felsőbb szintekre, ahol árnyas ligetek, egész erdők zöldelltek, mert mi lehet becsesebb ajándék az afrikai éghajlat alatt, mint egy párás és hűs, zöld oázis! Nem bizonyítható, hogy az asszír királynőnek bármi köze volt a babiloni csodakerthez, sokkal valószínűbb, hogy II. Nabukodonozor király egy másik, honvágytól szenvedő királynőnek szánta: hitvese, Amüthisz ugyanis egész életében hazavágyott a hegyes-völgyes Médeába.

Kicsit még keletebbre, egy másik világhírű kertet, az indiai Tádzs Mahal emlékkertjét is egy imádott nő inspirálta. Mumtáz Mahal mauzóleuma isteni trónusként lebeg egy iszlám paradicsomkert fölött. Ez a kert éppolyan monumentális, mint az európai mértani kertek, építettségében, szimbolikájában mindegyik az e világi és az égi hatalom jelképe.

És bár akadtak híres szépasszonyok is, akik rajta hagyták kézjegyüket a kerttörténelmen, a nagyszabású kertépítő ambíció a királyok terepe maradt évszázadokon át. Versailles körzővel és vonalzóval szerkesztett barokk kertjének távolba vesző, végtelen fasorai és hadseregnyi kertészt foglalkoztató növényfalai, labirintusai térnek vissza saját kertjeinkben, hol a férfiak által kedvelt nyírott sövény számtalan formájában, hol a kerítés mellé sűrűn telepített tuják zöld sorfalában.

Milyen a férfi- és a női kert ma?

A férfiak ma is szeretik a kert szerkezetét világosan érvényre juttatni, az isteni geometria segítségével rendet teremteni, és rendszert vinni a szeszélyes, kiszámíthatatlan természeti környezetbe: utakat építeni, a kert különféle funkcióit (beleértve az autóbeállót, a szalonnasütőt és a kevésbé fenséges komposztálót) racionálisan megszervezni és elkülöníteni.

Mi, nők, a BBC kosztümös filmjeinek nagy kedvelői, általában jobban vonzódunk a szabadjára engedett táj, a virágözön mellett a szép, ligetes parkokhoz. Jó, ha tudjuk azonban, hogy a 18. századi angol kerttervezők tájátalakítás dolgában semmiben sem maradtak el francia kollégáiktól. A „romantikus vadon” látványa érdekében ipari méretekben dolgozták meg a kiválasztott területet, hogy érvényre juttassák „a hely szellemét”. Tájszobrászként előre látták, milyen lesz a megművelt terület évtizedek múlva.

Ezt ne hagyjuk figyelmen kívül, amikor férfitársaink tájátalakító tervei veszélyeztetni látszanak a kert adta pillanatnyi, apró-cseprő örömöket, amelyeket mi oly nagyra becsülünk. A férfiak általában már akkor látják a sziklakertet, amikor mi még csak a sitthalmot. Ráadásul praktikus vagy pusztán hiúsági okokból szeretnek mindent saját kezűleg elvégezni (még ha ehhez újabb és újabb szakmákat kell is elsajátítaniuk), és ez komoly kompromisszumkészséget vár el tőlünk, nőktől.

Ugyanakkor nekünk is vissza kell fognunk magunkat, mert nincs idegesítőbb, mint amikor az átlátható szerkezetet, a kijelölt tengelyeket és kitüntetett látványokat folyamatosan átírja a nők növénymániája, amivel rögtön telezsúfolnak és kitöltenek minden talpalatnyi, még rendelkezésre álló helyet. Ez abból fakad, hogy a kertrajongó nők hajlamosak arra, hogy a kertet önállóan kidolgozott apró részletek füzérének vagy kompozíciójának tekintsék, ami egyben a ház kiterjesztett része. A tető nélküli zöld nappaliban folytatjuk a házban megkezdett rendrakást és takarítást. Folyton rendezkedünk, kapirgálunk, ide egy dézsás növényt állítunk, oda egy díszkarót, aztán meggondoljuk magunkat. Ne csodálkozzunk, ha ebben egy férfi csak a káoszt látja, és azt, hogy nincs kiforrott elképzelésünk arról, mit is szeretnénk valójában. Pedig ahogy a ház otthonosságát, úgy a kert bensőséges hangulatát is éppen ez teremti meg.

Kertünk mindig az újragondolás, a kísérletezés terepe marad, de ha megtaláljuk az egyensúlyt a folyamatos tökéletesítés és a pillanatnyi örömök között, akkor minden tavasszal újraépíthetjük az Édenkertet.

Fotók: Tectona Grandis