Megbarnult fényképen idős pár mosolyog. A nagyszüleink, akik még szó szerint értették az örökkön-örökké gondolatát. A következő generáció már lazábban kezelte a kapcsolatokat, de ha konfliktus adódott, nem a szakítás volt az első megoldási lehetőség. Mostanában viszont egyre szűkül az idősáv, amit egy új kapcsolatban eltöltenek az emberek. Csökken a kitartás a problémák rendezéséhez, mennyivel egyszerűbb szakítani és újat keresni! Vagy mégsem? Az első napok lendülete az új társsal is alábbhagy, és jöhet a következő jelölt. A hajdani klasszikus fogadalmat felváltja a modern: Jóban, rosszban, amíg a csere el nem választ.
A kritikus tizenkét hónap
Ennyit kellene átvészelni ahhoz, hogy egy párkapcsolat kiállja az első próbát. A Stanfordi Egyetem szociológusa, Michael Rosenfeld több, mint 3000 párt figyelt meg a megismerkedésüktől kezdve. Az első évben igen gyakori volt a szakítás, házasok esetében a válás. Akik azonban kitartottak egymás mellett, a következő években sokkal kisebb eséllyel szakítottak. Öt év múlva csak egyötödük hagyta el a párját, a további években mindössze tíz százalékuk.
A magyarázat a kapcsolatok szakaszainak jellemzőiben rejlik. Neil Strauss párkapcsolati szakértő három fő fázisra osztja az ismerkedés, a szerelem időszakait. Az első a rózsaszín köd ideje, melyre a kivetítés jellemző. Ekkor a partnerünknek nem a valódi tulajdonságait, személyiségét vesszük észre, hanem rávetítjük az általunk ideálisnak tartott képet. Olyannak látjuk, amilyennek szeretnénk, és a szerelem során felszabaduló hormonok következtében egy ideig működik a megtévesztés. Ezt erősíti, hogy eleinte mindkét fél az előnyösebb arcát mutatja – ez nemcsak a külső megjelenésre, de a tulajdonságaira is vonatkozik. A lusták erőt vesznek magukon, és kedvesükkel tartanak egy túrára, a falánkak visszafogják a habzsolást, a szabadszájúak jobban ügyelnek arra, mit beszélnek a párjuk jelenlétében.
A következő szakasz a földre szállás ideje. Megkezdődhet a kiábrándulás abból az álomképből, amelyet ráhúztunk a partner személyére. Reálisan látjuk, milyen is ő valójában. Szerencsés esetben kompromisszumok születnek: igaz, hogy nem tökéletes, de nekem még megfelel, és ha a szerelem továbbra is él, némi ellentét nem lehet akadály. Ha ezek a különbségek olyan élesek, hogy meghaladják a toleranciafaktort, belépünk a harmadik fázisba, a hatalmi harcok terepére. Kinek a nézetei érvényesüljenek? Akárcsak a kötélhúzásnál, itt is több kimenet lehetséges. Egyikük földre kerül, esetleg mindketten állva maradnak, vagy szakad a kötél, és mindketten elvágódnak.
Semmi pánik, majd jön másik!
A vigasztaló szavak származhatnak egy baráttól, aki így szeretne lelket önteni belénk, ha a kapcsolatunk a szakadék szélén billeg. Bár egyre több a szakképzett párterapeuta, és még mindig érvényes a mondás, hogy a házasságon vagy élettársi kapcsolaton bizony dolgozni kell, mégis sokan inkább feladják. Nem gondolnak bele, hogy a következő kísérletnél hasonló kérdésekkel kerülnek szembe. Vajon igazán a társunk személyiségében van a hiba, vagy inkább a mi beállítódásunkban?
Reggeltől estig számtalan hatás ér, mely a cserélhetőség felé terel. Eldobható papírtörlők, néhány hónap után elromló kávédaráló, két alkalom után szétszakadó harisnya. Hol van már az a mosógép, amelyik húsz év után is tökéletesen működött! De ne csak a tárgyakra gondoljunk. Ha öt éve ugyanazon a munkahelyen dolgozol, eláshatod a karrieredet! – halljuk gyakran, és milyen könnyű hinni a jelmondatnak. Szakokat váltanak az egyetemen, mielőtt valóban kiderülne, érdekes-e a terület. Beosztottakat cserélnek újakra, mert nincs idő kivárni, míg a kezdetben bizonytalan, ám később talán kiváló munkaerő kibontakozik. Jöhet az új, és ha ő is csalódást okoz, garancialevél helyett a csere pecsétje kerül elő.
A pártalálás hasznos, mégis kockázatokat rejtő módja a társkereső oldalakon böngészés. Számos előnye van, hiszen áthidalhatunk távolságokat, és előhívhatunk új lehetőségeket. A felmérések szerint azonban az így keresgélők akkor is késlekednek leiratkozni az oldalról, ha már rátaláltak egy vonzó, értékes párra. Mert hátha van jobb! Ha a jelenlegi kedvessel egy kis nézeteltérés támad, lehet tovább klikkelni. Az időzavar korát éljük, de egyszer be kell húzni a kéziféket, és a leállósávban lehet, hogy egyedül maradunk.
Elég az is, ha elég jó
Igen, elég. Nem kell tökéletesnek lennie a társunknak ahhoz, hogy megingások nélkül mellette maradjunk. Mert vajon mi magunk szeretnénk-e a cserélhető tárgyak halmazába kerülni? Állandó kétséggel, hogy ha elrontunk valamit, mindjárt visszavisznek a boltba, és új áruval térnek haza.
Van, amikor a szakítás az egyetlen reális megoldás. Amikor az első fellángolás után valóban kiderül, téves választás volt. De ha ott a közös értékrend, a testi-lelki vonzalom, akkor gondolkodjunk el rajta, hogy a probléma része vagy a megoldás része szeretnénk-e lenni. Számtalan szakítást megbánás követ. Mert a gyorsan döntő fél rájön, hogy az „elég jó” párját a maximalizmusa miatt hagyta el. Talán a barátai biztatták, hogy lépjen tovább, miért ragadna le, ha nem muszáj? Vagy a saját türelmetlensége és tökéletességvágya volt az ok. Ha ezek az indítékok motiválnak, a következő társsal is csalódás lehet az eredmény. Mielőtt kijelentenénk, hogy nem működik a párosunk, érdemes egy kis önvizsgálatot tartani. Ritka az az eset, amikor kizárólag a másik fél megváltozott viselkedése ad okot a szakításra. Sokkal valószínűbb, hogy ő ugyanolyan, mint a kezdetekkor, csak a viszonyunk hozzá vett más irányt. Léteznek menthetetlen viszonyok és kibékíthetetlen ellentétek. Ám jóval kisebb százalékban, mint első látásra gondolnánk.
Jobb, ha még egyszer objektíven megszemléljük kettőnket, mielőtt cserére kerül a sor. Vajon mindent elkövettünk-e a megoldás érdekében? Hiszen ha egy árut visszaviszünk az üzletbe, ott sem fogják kicserélni akkor, ha a baj a nem rendeltetésszerű használatból eredt.
