Amikor egy tálib fegyveres rálőtt Malála Júszafzaira a pakisztáni iskolás lányra 2012-ben, majdnem megölte őt, de elhallgattatni nem tudta. Nehézkes, hosszan tartó lábadozás után Malála folytatta a harcot az angliai Birminghamben, és továbbra is felszólalt a tanulni vágyó pakisztáni nők nevében. Bámulatra méltó munkája azonban itt nem ért véget, tavaly ugyanis mindössze 18 évesen iskolát nyitott a szíriai menekülteknek Libanonban – és ő lett a legfiatalabb személyiség, aki valaha megkapta a Nobel-békedíjat.  

Egy megindító dokumentumfilm

A Nobel-békedíjas aktivista világszerte ráirányította a figyelmet a lányok oktatásának fontosságára. Olyan neves személyiségek szólaltak fel hatására az ügy mellett, mint Meryl Streep vagy Emma Watson. Többek között megérintette a híres rendezőt, Davis Guggenheimet is, aki úgy döntött, filmet készít Malála történetéről. A He named me Malala című dokumentumfilm október 2-án debütált az amerikai mozikban. Davis Guggenheim korábban olyan fontos személyiségekről készített filmet, mint Barack Obama, Al Gore, Jimmy Page, vagy a U2, de állítása szerint mégis ennek a fiatal lánynak a sorsa érintette meg őt a leginkább. A rendező több mint másfél évet töltött Malálával és a családjával azért, hogy alaposan megismerje őket, és amit tapasztalt, az mélyen megindította.

A film rögzíti azokat az eseményeket, amelyek a támadáshoz vezettek, illetve megtudhatjuk, hogyan éli mindennapjait ma Malála az Egyesült Királyságban. A történetben kiemelt szerepet kap Malála apja is, aki tanárként és szónokként tisztában volt vele, hogy Malálát nem korlátozhatja a neme céljai elérésében. Iskolát nyitott szülővárosukban, így támogatta Malála oktatás iránti szenvedélyét. „Emlékszem, már a legelején láttam a szemében az intelligenciát, a bölcsességet és a szépséget. Nagyon kritikus volt, mindenről tudott véleményt formálni.”

Guggenheim sokat megtudott a Nobel-díjas aktivista családjának történetéről, kiderült, a lánynak a vérében van a szónoklás. Malála nagyapja pap volt, apja pedig régóta védelmezte az oktatást és a szabadságot a vallási szélsőségekkel szemben. A rendező azt is kiderítette, hogy a lány egy pastu hősnőről, Malálai of Maivandról kapta a nevét, aki az afgán csapatokat győzelemre vezette az 1880-as maivandi csatában a britek ellen.

Guggenheim elkísérte az aktivistát és apját Kenyába, Nigériába és Jordániába, ahova a gyermekjogok támogatása érdekében látogattak el. A rendező mindemellett azt is megörökítette például, ahogyan Malála otthon házi feladatot ír, csúfolja a testvéreit, vagy éppen főz. De Guggenheim szerint több száz interjú és számtalan együtt töltött óra után sem fejtette meg a 18 éves Malála összes titkát, és mint mondja, a lány kész rejtély számára. A produkció az őszinte és érzelemteljes interjúkat ügyesen kombinálja az élénk, kézzel rajzolt animációkkal, melyek a múlt emlékeit tárják elénk.

A dokumentumfilmben Malála elmagyarázza, hogy ha átlagos pakisztáni szülők gyermekének született volna, mostanra valószínűleg már kétgyermekes férjes asszony lenne. Becslések szerint ugyanis a pakisztáni lányok ötöde 18 éves kor előtt megy férjhez, ezzel pedig nemcsak az oktatásuk, de a függetlenségük is véget ér. Sokan belehalnak a szülésbe, akik pedig nem, azoknak szembe kell nézniük a gyermeknevelés nehézségeivel, miközben még ő maguk is gyerekek.

Mint azt Malála mondja, az ellene elkövetett támadás örökre megváltoztatta őt: „A támadás előtt gyakran féltem, hogy mi lesz, ha a tálibok vagy valaki, akinek nem tetszik, amit csinálok, eljön értem. De az eset után rájöttem, nem véletlen, hogy még életben vagyok, biztosan oka van. Szerintem mindez azért történt, hogy ráébredjek: az én dolgom, hogy segítsek az embereknek abban, hogy tanulhassanak. Nem azért mondom el a történetem, mert egyedi. Hiszen mindez lányok, gyermekek és családok millióinak története is egyben.”