A válság lecsengésével ismét egyre többen költenek a modern művészetekre, és nem csak azok rúghatnak labdába, akik több százezer forintot, vagy milliós összegeket tudnak erre fordítani. Egy jó tanácsadóval szinte bárki számára elérhető a műkincspiac, ő az ugyanis, aki segít eligazodnunk a műkincsek és a művészettörténet világában.
Mielőtt azonban telefont ragadnánk, hogy jó művészeti tanácsadót keressünk, érdemes néhány tendenciát megismerni. Rohamosan fejlődik itthon a háború utáni és a kortárs műtárgypiac, bár az is igaz, hogy az egyre nagyobb nemzetközi elismertség és az olcsó művek ellenére nagyon kevesen vásárolnak hazai műveket. „Pedig nagyon sok tehetős ember él az országban, akik számára a kortárs művek vásárlása a kulturális közeg részévé válását jelenthetné” – vezet be minket a műkincspiac világába Einspach Gábor galerista, az Art+Text Budapest vezetője, igazságügyi szakértő, aki néhány tippet is ad azoknak, akiknek kedve támadna vásárolni. A klasszikussá vált 20. századi magyar festők műveinek vásárlásán túl érdemes a magyar neoavantgárd alkotóira figyelni, befektetői szemmel nézve pedig a kortársak műveinek vásárlása kecsegtethet a legnagyobb hozammal. Ezen túlmenően a fotó még mindig jelentősen alulértékelt műfaj Magyarországon, holott világszínvonalú művészeink vannak és voltak ezen a területen.
Nemcsak hazánkban, a nemzetközi piacon is hódítanak a háború utáni és a modern műtárgyak, de tény, ez a vásárlás nem kevés kockázattal jár, hiszen a kor még nincs úgy kanonizálva, mint például a 20. század első felének művészete. Különösen kockázatos befektetési forma a könnyen változó árak miatt az egészen friss kortárs művek vásárlása: „Előfordulhat, hogy egy festő művéért 2013-ban még milliódolláros nagyságrendben fizetnek, a következő három-öt évben azonban a piac egyáltalán nem fogékony alkotásaira.” Az amerikai vásárlóknak azonban nem szegi kedvét a hullámzás: még mindig az USA-ban költik a legtöbbet a saját, háború utáni művészetükre. „Tavaly szeptemberben egy amerikai hedge-fund milliárdos, David Geffen 500 millió dollárt, tehát közel 150 milliárd forintot fizetett két képért, egy Pollock- és egy De Kooning-műért.
Csak az arányok érzékeltetésére: ezzel a tranzakcióval a leggazdagabb magyarokat felsoroló százas listán igen előkelő helyre lehetne kerülni. És ez csak egy tranzakció, két festmény ára. Greffen gyűjteményében – és ő csak egy a számos hasonlóan tehetős gyűjtő közül – sok hasonló értékű kép van. Az egyik kép, Willhem de Kooning Interchanged című, 1955-ben festett alkotása ezt megelőzően kétszer fordult meg a piacon. Első alkalommal négyezer dollárért adták el, majd egy japán műkereskedő vette meg árverésen 1989-ben 20,6 millió dollárért, aki most eladta a képet Greffennek” – mesél a szakértő. Véleménye szerint az amerikai absztrakt expresszionizmus műveinek piaca stabilnak látszik: a korszak alkotásai újabb és újabb csúcsot döntenek, és hasonlóan nem nyúlhat félre az, aki a 20. század első felének főművei közül válogat.
Az elmúlt években az amerikaiak mellett az olajországok is rengeteget költöttek művészeti múzeumok létrehozására, két éve például Cézanne Kártyázók című képéért a katari uralkodói család több mint 250 millió dollárt fizetett – teszi hozzá Einspach Gábor. Kevésbé jelentős szerepet játszanak azonban ma már az orosz vásárlók, kedvüket szegte ugyanis többek között a rubel mélyrepülése, az alacsony nyersanyagárak. „Persze kérdéses, hogy az olajár csökkenése hasonlóan kihat-e az olajországok vásárlási hajlandóságára, bár ennek nyomai még nem látszanak. Évek óta az egyik legfontosabb szereplő a műtárgypiacon Kína, igaz, az Egyesült Államok aukciós piaca tavaly visszavette első helyét az ázsiai országtól, és 2015-ben New York ismét a műkereskedelem központjaként tündökölt” – mondja a galerista. Einspach Gábor úgy látja, hogy a hazai képzőművészet is egyre keresettebb a világban, ebben nagy szerepük van a legjobb magyar kortárs galériáknak, amelyek évek óta egyre rangosabb vásárokon képviselik festőinket. Jelentős lépcsőfoknak számított a közös megjelenés, a Bookmark című válogatás a tavalyi kölni vásáron. Sokat jelent az is, hogy a legrangosabb brit kortárs művészeti intézmény, a Tate Modern egyre több figyelmet szentel Kelet-Európa művészetének, és a közelmúltban Maurer Dórától is vásárolt művet a gyűjteményébe.
Visszatér a hazai piacra a vásárló kedv – erősíti meg Winkler Nóra művészeti újságíró, árverésvezető, de hogy mit is keresnek a vásárlók, az nagyban függ attól, mit találnak nemzetközi szinten is érdekesnek. Egy-egy külföldi kiállítás ugyanis nagyban hozzájárul az ismertséghez, például a Vadak vagy a Nyolcak magyar festőcsoportok bécsi, vagy éppen párizsi megjelenése jelentősen hozzáad az értékükhöz. Alakítja a trendeket és az árakat, ha egy művész életművét feldolgozzák, a vásárlói kedv szempontjából fontos ugyanis, hogy egy életművet összességében láthasson a piac, hogy a művek bekerüljenek a művészeti kánonba, tehát, hogy értéküket általánosan elfogadják a piacon – mondja az árverésvezető. Így nem elhanyagolható az sem, hogy mi történik a múzeumi világban. El Kazovszkij nemrég a Nemzeti Galériában rendezett életmű-kiállítása hat a megítélésére, most alaposabban érthetik és ismerhetik a késő 20. század és az ezredforduló egyik legeredetibb és legszuggesztívebb magyar képzőművészét. „Mindannyian így működünk. Lehet, hogy ki-ki maga is felfedezné például Babits költői nagyságát, de az, hogy a kánon részeként találkozunk vele az iskolában, értékeléséhez teljes nyugalmat ad és megerősítést. Egy komoly múzeumi szereplés révén nő a művész hitele, erősödik a konszenzus, hogy az élvonalba tartozik. Persze ezek a folyamatok nem azonnal fejtik ki hatásukat a műkincspiacon, de szépen lassan beérnek. Ha a gyűjtők látják, hogy Maurer Dóra például szerepel a nagyon fontos kölni művészeti vásár szenzációi között, nemzetközi magazin hozza a címlapján, az hat, egyrészt az áraira, másrészt többen szeretnének művet tőle a gyűjteményükbe, mint azelőtt” – meséli Winkler Nóra.
Az, hogy valaki műtárgyakat kezdjen gyűjteni, sokféle indíttatásból eredhet: erős példa lehet, ha a családban volt hagyománya a gyűjtésnek, de van, aki egy gyűjtőbarát révén lát rá, milyen izgalmas ez a világ. Előfordul, hogy valaki újonnan szerzett vagyont, és a művészeti közeg mint kulturális tér vonzza, szeretne abban is helyet magának. „Nyitottság kell, fogékonyság, az, hogy meglássa valaki, mekkora szellemi kaland ez. Önmagában az, hogy adott a vagyon, nem vezet feltétlenül a képek szeretetéhez, jó kulturális minták kellenek. Nem az a jellemző, hogy befektetésként gondolnának erre a piaci szférára. Persze akiknek elég nagy a kockázattűrő képességük, és szívesen szánnak erre évtizedeket, beszállhatnak műtárgypiaci alapokba, de a megtérülés itt sem garantált. Úgy érdemes képeket venni, ha nézési élvezetük eleve érték, és ha esetleg tizenöt év múlva jól lehet eladni, addig is boldogság, hogy a falunkon volt. Vannak privát műtárgyalapok, ahol páran összeraknak 80-100 milliót, és abból vásárolnak, de a döntéseket ott is szakember hozza meg, hiszen ismerni kell nem csupán a művészetet és a művészeket, hanem a hazai intézményrendszert, azt, hogy kik és mi alapján hoznak döntéseket egy-egy galéria vagy múzeum reprezentatív kiállításáról.”
De még a tapasztalt, a művekről és a korszakokról igazán sokat tudó gyűjtőknek is szükségük van jó tanácsadóra, aki folyamatosan képzi magát. Magyarország legjobb tanácsadója – aki történetesen nő – segítségével a vevők százmilliókat takarítottak már meg, hiszen pontosan tudta, hogy mit mikor érdemes megvenni, így minimalizálta a mellényúlásokat – mondja Winkler Nóra, majd hozzáteszi: kell ráadásul valaki, aki a szenvedélyes pillanatokban a józan észt képviseli, vagy aki egy Ecseri piacon talált Kádár Béla-képről kideríti, hogy igazira vagy hamisítványra találtunk-e. Egy német házaspár, Beltracci és felesége például mesteri utánzatokat készített – hoz példát a szakértő.
„Vállalkozásukat” arra alapozták, hogy a műkincspiacon mindig számolni kell egy-egy festő lappangó művével, nem tudni ugyanis, hogy a zsarnoki hatalmak, vagy a háború idején portyázó katonák által elvitt tárgyak éppen mikor és hol kerülnek elő. A házaspár éppen ezért – nagyon okosan – nem kortárs, hanem modern festményeket készített. Megnézték például, hogy Matisse milyen képeket festett, és előállítottak egy új Matisse-festményt. Persze lehetetlen úgy hamisítani, hogy magukat ne szőjék bele a műbe, de sok időbe telik, amíg valaki rájön, hogy az adott festmény témája szokatlan, vagy a felhasznált színek egyike nem volt jellemző az adott időszakban.
