Molière e korai, 1662-es munkája, amely meghozta számára a siker és a hírnév első hullámait, igazán szórakoztató módon teszi nevetségessé a női nem elnyomásához fűződő ideológiák bárgyúságát. Egy idős agglegény, Arnolphe (Máté Gábor), saját múltjának kísérteteitől, gaztetteitől tartva, úgy határoz, hogy az egyetlen megbízható, megfelelő feleség számára csakis egy saját eszméi által a lehető legostobábbnak nevelt lány lehet, Ágnes (Rujder Vivien). Megszállott óvatossága ellenére feltűnik a színen egy ifjú, aki egyben éppen az aggodalmas vőlegény gyanútlan barátja, Horace (Tasnádi Bence). A helyzet gyorsan komikussá válik, amikor az időskor szomorúan komikus öncélúsága száll harcba az ifjúság őszinte, feltartóztathatatlan erejű szerelmével.
Tasnádi Bencével a Katona kávézójában, a Kantinban beszélgettünk a darabról.
Mi a véleményed a darabról? Mit gondolsz, miért vették elő Molière e korai munkáját?
– Szerintem kiváló alkotás. Nem tudom, hogy a Tamásnak miért esett erre a választása, a rendezőket a legkülönbözőbb dolgok ihletik meg, időnként színészek, máskor egy téma, szerző, vagy egy másik előadás tapasztalata. Feltételezem, hogy könnyedebb témára vágyott, megbízható alapanyagra, mégsem szeretett volna egy elhasznált színdarabot elővenni.
Molière egészen pimasz konfliktushelyzetet teremt, amelyben a számítás az őszinteséggel, az időskor tapasztalata a fiatalság lendületével találkozik. Egy idősödő, kiélt agglegény, Arnolphe (Máté Gábor) a világtól elzárva felneveltet egy lányt, hogy aztán feleségül vegye. Ám mielőtt ez megtörténne, feltűnök én, régi barátjának a fia, és akaratlanul is beleköpök a levesébe. Elszeretem tőle a menyasszonyát. Habár minden akció a színpadon kívül történik, a darab legfőbb komikumforrása az, hogy én, Horace rendszeresen visszatérek, és tájékoztatom Arnolphe-ot az erőfeszítései ellenére szövődő szerelem fejleményeiről. A néző számára egyértelmű, ami Horace számára nem, hogy a lehető legrosszabb embert avatja be a bizalmába. Balgasága és lelkesedése kiváltképp szórakoztató. Ez egy olyan alapvető konfliktushelyzet, amelynél szerintem keresve sem lehet jobbat találni.
Másrészről azonban tényleg szó van benne a nők helyzetéről, miképpen próbálják a férfiak különböző ideológiákba ágyazva, de gyakorlatilag csak az erőfölényükkel visszaélve elnyomni a női nemet. Arnolphe féltékenysége az egóról szól, presztízskérdés a lány birtoklása. Éppen ezért olyan lefegyverző, amikor Ágnes kiáll, és elmondja, hogy tiszta szerelmi közeledéssel talán elérhette volna, amit arroganciával és zsarnoksággal nem.
Érdekes, hogy a szerelemnek egészen más típusai kötődnek minden életkorhoz. Nincs két egyforma. Mégis, valahogy a fiatalsághoz jobban illik. Fiatalon érdemes sokszor és nagyon szerelmesnek lenni. Éppen ezért, amikor Arnolphe kétségbeesve kérdezi Ágnest, hogy „miért nem lehet engem szeretni?”, olyan szánalmassá, esendővé válik. Bármennyire szeretné is, az ember 50-60 évesen nem tudja felvenni a versenyt a lánglelkű kamaszokkal. Legalábbis fizikálisan. Hasznos, ha idővel egyéb dolgok válnak fontossá.
Závada Péter szövegkönyve mennyire értelmezi újra az eredeti darabot?
– Ascher Tamás látta az Ahogy tetszik című előadást a Kamrában, gondolom ez sarkallta arra, hogy megkérje Závada Pétert, készítsen szövegkönyvet A nők iskolájához. Dicsérendő, hogy ez utóbbi munkája egyáltalán nem akar hasonlítani az Ahogy tetszikre, nagyon érzékenyen idomul a szerző eredeti szándékához, mégis korszerűvé, hétköznapivá varázsolta a textúrát. Az volt a cél, hogy ne a verselés követeljen meg bizonyos szórendeket, a fogalmazásnál ne legyen feljebbvaló, hogy a végén van-e rím. Természetesen jó néhány kifejezésen és szófordulaton megmutatkozik Závada Péter költői fantáziája. Elmondása szerint amolyan prózaverset kerekített belőle. Tehát a szöveg játékos, van ritmusa, zenéje, mégsem követi kényszeredetten a formát, így a szöveg nem esik áldozatul a verselésnek. Závada pár helyen azért megtartotta a rímes szerkezetet. Emellett sokat húzott a szövegből, mert minden szereplő meglehetősen terjengősen beszélt.
Megtartja-e az előadás ez eredeti környezetet? A díszletek és jelmezek terén mennyire tolódnak el a tér és idő korlátai?
– Egyelőre jelzésdíszletben próbálunk, nem tudom, milyen lesz az igazi, a színészek többnyire a bemutató előtt 10 nappal ismerkednek meg a végleges díszlettel. Jelenleg ez nem is lényeges, inkább a viszonyokkal foglalkozunk, a szituációkat boncolgatjuk. Vannak persze olyan drámák, amelyekben konkrét történelmi utalásokat tesznek, vagy valamilyen történelmi esemény köré szerveződik a cselekmény, így muszáj olyan síkon maradni, ami elérhetővé teszi az adott kort és a környezetet. De Molière annyira örök emberi érzésekkel machinál, mint a szerelem, hogy tulajdonképpen bármikor, bárhol játszódhatna a sztori. Bízom benne, hogy látván az előadást, ez senkit sem fog foglalkoztatni.
Milyen a viszonyod a szerephez? Könnyű azonosulni a fiatal, tapasztalatlan szerelmessel? Mennyire áll közel hozzád ez a szerep?
– Jelenleg nem vagyok szerelmes, de van róla pár felejthetetlen élményem. Érdekes, hogy a két fiatal szerelmesnek szinte nincs a színpadon közös jelenete. A nézők szeme elől rejtve fejlődik és zajlik a szerelem, így kevésbé a maga gyengéd és megélt valójában jelenik meg, mint inkább afféle ügy, küldetés vagy misszió. Nincs kontaktus, nincs találkozás, csak a készülődés, egyfajta hevesség, felajzottság, amivel mindig vissza-visszatér a figurám. A másik akarása, ez a fiatalos, fékevesztett szenvedély, ami Arnoplhe-ot padlóra küldi. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a fogadtatás a nézők részéről.
A nyílt próbán már kicsit beleszagolhattunk, milyen reakciókkal lesz dolgunk, különös ezzel együtt lélegezni. Nem szabad kizökkenni a nevetésektől, ugyanakkor figyelmen kívül sem hagyhatjuk őket. Egy ilyen böszme félreértés esetén folyamatosan ott lebeg a huncutság, hisz mindketten tudjuk, amit szerepünk szerint nem. Mégis véresen komolyan kell csinálni, ettől lesz végtelenül szórakoztató és tragikus. Nekünk is sokszor kedvünk lenne együtt nevetni, főleg, amikor valami egészen parádés félreértés történik. Leginkább arra vagyok kíváncsi, hogyan tudunk majd uralkodni magunkon, és a kívülről jövő energiák milyen módon segítik vagy terelgetik a játékunkat.
Utoljára Molière-hez az egyetemen volt szerencsém, akkor egy féléves kurzust szántak rá a tanáraim (többek között Gábor), hogy Molière különböző drámáival ismerkedjünk. Gábor akkor kikötötte, hogy Molière jó szerző, márpedig ha az ember jó szerzővel dolgozik, nagy a felelősség, hisz kizárólag az alkotókon múlik, milyen lesz az előadás. Nem mutogathatunk a szerzőre, hogy ilyen nincs, ez rossz, ezt nem lehet megcsinálni!
Színészek közül kivel vagy leginkább egy hullámhosszon? Ugye Máté Gáborral van legtöbb közös jeleneted, hogy megy a vele a színészi párbeszéd?
– Igen, a Gáborral van a legtöbb közös jelenetem, egyet leszámítva mindegyik. Úgy érzem, vele nagyon jól tudunk együttműködni. Feltehetőleg azért is, mert az ő növendéke voltam, határozottan egy rugóra jár az agyunk, hasonló utakon keressük a szerepek igazságát. Azt hiszem, mindketten rajongunk ezért a darabért, a sorsszerű emberi történetekért. Mindent megbeszélünk a színpadon. Sokszor ugyanazon a momentumon akadunk fenn, a kis belső bizonytalanságaink és hiányérzeteink egybevágnak. Gábor nagyon figyelmes és alázatos partner. Előfordul, hogy amikor elakadok, megállok, arra gondol, hogy valamit ő rontott el, és ez olyan fantasztikus, példaszerű. Amúgy mindenkihez illik a szerepe, Vivihez is, Gáborhoz is, hozzám is. Lényegében véve minden adott, csak jól kell játszani majd.
Min dolgozol még jelenleg?
Emellett nem nagyon van másra időm, de szerencsére leköt a feladat, élvezem is. Néha, amikor nem vagyok eléggé kiszipolyozva művészileg és fizikálisan, elkezd bennem valamiféle feszültség termelődni, és úgy érzem, szorít az idő. De jelenleg olyan kihívások találnak meg, amelyek egyrészt fejlődést eredményezhetnek, másrészt én magam is szívesen foglalkozom velük. A zenekarom mindig ott van talonban!
Van-e olyan színdarab, karakter, amelyben régi vágyad, hogy megmutathasd magad?
– Ezt már sokszor kérdezték, és nagyon nehéz rá válaszolni. Ha konkrétan foglalkozunk egy színdarabbal, és lehetőségem van tüzetesebben megismerni egy szerepet, gyakran érzem, hogy de szuper, hogy ezt én játszom, és nem adnám senkinek. Minden szerep egy stádium az életemben, közvetlen befolyással van a magánéletemre és a magánéletemnek is a szerepre. Nem akarom, és nem is tudnám ezt a folyamatot siettetni. Persze, eszembe jut, milyen jó lenne például Csebutikin doktort eljátszani valaha a Három nővérből, de az egy hatvan körüli szerep, arra még várni kell. Csehovot, Brechtet szívesen játszanék úgy, hogy minden összeálljon. Jó rendező, jó koncepció, jó szereposztás. Meglátjuk. Kíváncsian várom, mit hoz a jövő.
Portré: Nánási Pál
A nők iskolája: Horváth Judit
