A disztópia - egyszerűen fogalmazva - az utópia ellentéte. Míg az utópia általában olyan elképzelt helyre vagy valóságra utal, mely közel áll az ideálishoz (vagy legalábbis jobb, mint jelenlegi világunk), a disztópia egyfajta pesszimista jövőképet, negatív társadalomképet jelenít meg. Peter Sands, a Wisconsin–Milwaukee Egyetem professzora szerint azonban mindkettőre igaz, hogy általában a jelen állapotaira, viszonyaira reflektál – olvashatjuk a jsonline.com-on.
Persze maga a disztópia nem modern fikciós műfaj, az évszázadok folyamán számtalan író és művész foglalkozott a legrosszabb alternatívákat felvázoló jövőképekkel. Az egyik leghíresebb közülük George Orwell 1949-ben publikált 1984 című politikai regénye: ebben egy olyan fiktív államalakulatot vázol fel, amelyben a diktatórikus kormányzat teljes kontrollt gyakorol minden polgára fölött.
A disztópikus művekben központi szerepet kapnak a környezeti katasztrófák, a háborúk, a totalitárius rendszerek, a megcsorbult polgári szabadságjogok, valamint a női egyenjogúságot érintő kérdések. Gyakran előfordul, hogy a disztópia által teremtett elképzelt világban első látásra minden tökéletesnek tűnik, csakhogy az idilli felszín alatt elnyomás, terror és félelem uralkodik.
Az elmúlt években a filmkészítők számtalan disztópikus könyvet filmesítettek meg. Így született meg például Az éhezők viadala, A beavatott, és Az emlékek őre is. Sőt a sorozatok világában is nagyon népszerű ez a műfaj. Ezek a produkciók ahelyett, hogy rózsaszínre festenék a világot, vagy boldog menekülő utat kínálnának a való világ problémái elől, az elképzelhető legrosszabb alternatívát vázolják fel társadalmunkat és a jövőnket illetően. Nem rugaszkodnak el teljesen a valóságtól, éppen ellenkezőleg! Figyelmeztetnek minket, hogy tévéképernyőn látottak velünk is megtörténhetnek!
A szolgálólány meséje
És pontosan ezzel szegez képernyő elé a Handmaid’s tale, vagyis A szolgálólány meséje című sorozat is, melyet a kritikusok 2017 egyik legnagyobb dobásaként emlegetnek. Bár a Margaret Atwood 1985-ös regénye alapján készült tízrészes sorozat rendkívül nyomasztó, nem érdemes kihagyni, hiszen az üzenete fontos és aktuális. A szolgálólány meséje egy olyan rémisztő világot fest elénk, amelyben az alapvető emberi jogokat semmibe veszik, és a reprodukcióra képes nők nem többek, mint a születéshez szükséges inkubátorok.
A történet az Amerikai Egyesült Államokban játszódik, ahol egy keresztény fundamentalista csoport uralkodik. A Gileád Köztársaság saját extrém nézetei szerint értelmezi a Bibliát, és erőszakosan korlátozza az emberi jogokat, különösen a nők jogait. A nyilvános kivégzések mindennaposak, a nemi erőszak pedig bizonyos nők életében gyakorlatilag dicső hagyománynak, vallási rituálénak számít. A Gileád új törvényei szerint ugyanis a nők a férfiak tulajdonában állnak, tehát nem szavazhatnak, nem rendelkezhetnek a pénzükkel, és nem is olvashatnak. Mégsem ez a legfélelmetesebb az egészben, hanem az, hogy ezek a nők a miénkhez hasonló világban nőttek fel, majd egy puccs után elvesztették addigi jogaikat. Alávetettekké, szolgákká, tárgyakká váltak. Az újdonsült társadalmi változások egyik legfőbb oka a sugárszennyezés okozta hirtelen születésszám-csökkenés, melynek következtében ebben az új világban a termékeny nők rendkívül értékes árucikknek számítanak. Ők a szolgálólányok, akiket arra köteleznek, hogy az új világ vezetőinek és meddő feleségüknek gyermekeket szüljenek. Nem feleségek és nem is prostituáltak, ám valahogyan mindkét szerepből a legrosszabb jut nekik. Átnevelő táborokban készítik fel őket a feladatukra, és ha megpróbálnak ellenállni, súlyos árat fizetnek. Ebben a világban él a főhős, Offred (Elisabeth Moss) is, akit a köztársaság egyik magas rangú vezetőjéhez osztanak be „szolgálatra”. A lány azonban nem törődik bele a sorsába, megfogadja, bármi áron életben marad, hogy egy nap ismét viszontláthassa a kislányát.
Az ember a fellegvárban
Mi történt volna, ha a náci Németország nyeri meg a II. világháborút? Ezzel a kérdéssel foglalkozik a Philip K. Dick regénye alapján készült Az ember a fellegvárban című sorozat. A történet szerint a 60-as évek Amerikájában a németek és a japánok uralkodnak a diktatórikus rendszerek teljes arzenáljával, tehát aki ellenállni próbál a hatalomnak, brutális megtorlásra számíthat. Egy csapat szabadságharcos mégsem adja fel a küzdelmet, és titokban szervezkedik a totalitárius erők ellen. A sorozat kulcsszereplője egy San Franciscó-i nő, Juliana Crane, aki húga tragikus halála után egy rejtélyes filmtekercs birtokába jut. A felvételeken egy alternatív világ látható, egy olyan világ, amelyben a szövetségesek megnyerik a háborút, a németek pedig elbuknak. A szálak egy titokzatos férfihoz vezetnek, akit a nácik, a Führer és a japánok is nagy erőkkel keresnek. Ő az a bizonyos „férfi a fellegvárban”. A titokzatos filmek reményt adnak a lázadóknak, akik, Juliana Crane-t is beleértve, elszántan harcolnak azért, hogy megbuktassák a tengelyhatalmakat.
Fekete tükör
Charlie Brooker sci-fi antológiája azt mutatja be, milyen veszélyeket hordozhat magában a technológiai fejlődés és az információs társadalom a jövőnk szempontjából. Minden rész más-más történetet dolgoz fel, és eltérő szereplőgárdával operál, ezáltal az egyes epizódok nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz. Az összes epizódra igaz azonban, hogy a mi életünkről szól, arról, hogyan változtathatják meg az okostelefonok, a közösségi média, a televíziós műsorok, valamint a különböző technológiai vívmányok. Charlie Brooker theguardian.com-on megjelent cikke szerint, ha nem vagyunk elég elővigyázatosak, könnyen a Fekete tükör alternatív világában találhatjuk magunkat. És nincs ebben semmi túlzás, hiszen a sorozatban megjelenített helyzetek időnként félelmetesen ismerősnek tűnnek.
