Az egri II. számú gyakorló iskolába jártunk, a Tanárképző Főiskola végzős diákjai „gyakoroltak” rajtunk, azaz hospitálás után – amikor is a hátunk mögötti üres padokban ülve figyelték az tanórák menetét – tartottak pár vizsgatanítást. Ők vizsgáztak, nem mi – és mégis, minden tőlünk függött… Ha nem volt szimpi a tanárnő vagy tanár úr, akkor kinyírtuk. Elég volt annyi, hogy senki sem jelentkezett, passzív volt az egész osztály, több vizsgázó zokogva rohant ki a teremből. Semmi bűnük nem volt, mindegy volt a tantárgy is, matek vagy orosz… Pusztán nem szerettünk ránézni...

Sok év távlatából bevallhatom, én voltam a főgonosz, az értelmi szerző. Nem is kellett nagyon győzködnöm a többieket, a balhé az balhé, és az mindig jó. Árulók persze mindig voltak, de ők aztán jól megkapták a magukét…

A tanár urat imádtuk. Magyar-történelem-ének szakos volt, én kiadtam az osztálynak, ne csupán a házi feladatot tanulják meg parádésan, de a következő órák tananyagát is olvassák át, aztán dobják be magukat. Kívülről fújtuk a verseket, a dalokat, mindent. Tanár úr – gondolom – színjelessel vizsgázott.

Hogy milyen volt? Először is szép. Én akkoriban Alain Delonba voltam szerelmes, kicsit rá emlékeztetett, hullámos, sötétbarna haj, csodás kék szemek – mégis más volt. Míg Delon egyszerre volt angyali és az ördögi, a tanár úrból harmónia, báj, empátia sugárzott, különleges aura vette körül… Mi ballagtattuk a végzős főiskolásokat, csillagfényes májusi este volt, én összeszedtem minden bátorságom, odamentem hozzá, és eldadogtam valamit, nem tudom mit…Vajon ő emlékszik erre? Talán.

De ki fogom deríteni. Tanár úrból később elismert, nagy művész lett. Kanosszát járt, öntörvényű volt és kérlelhetetlen.

Azért sem írom le most a nevét, mert terveim szerint egy interjúban fogom szembesíteni mindezzel – rövidesen. Minap beszéltem vele telefonon, előtte soha, rögtön tudta, ki vagyok… Hű.

Számomra mindig fontos volt a szépség. Maradok most a plátói vonzalmaknál – hiszem, pont olyan fontosak, mint a beteljesült szerelmek.

Íme néhány pillanatkép rádiós, televíziós múltamból:

Cseh Tamás… Jártunk a koncertjeire, rongyosra hallgattuk a kazettáit, de egyszer csak ott voltam vele egy légtérben, egy tévéstúdióban. Sokan voltunk, de ahogy bejött, még a gitárját sem vette elő, csak őt lehetett látni. Tétován álldogált abban a bizonyos csehtamásos kis kabátjában, és ahogy belenézett a szemembe…

Aztán Tyutyu. A magas, görbelábú, szőke debreceni srác. Persze, láttuk már előtte filmekben, Jancsó is imádta, mi rohantunk Debrecenbe, hogy Cserhalmi Hamletjét láthassuk…

És észbontó volt Kocsis Zoli, amikor megjelent a színpadon, meghajolt, majd leült a zongora elé, és belevágott… ő Rahmanyinovot istenítette, én Beethoven esz-dúr zongoraversenyétől ájultam el…

És akkor még nem írtam Esterházy Péterről: az a romantikus, ősz sörény, az a bűvölő tekintet, még az interjúiban is minden szó, minden mondat, csak úgy, improvizatíve is tökéletes, meg nem ismételhető…

Latinovits annyira szép volt, hogy nem mertem megszólítani. Ott ült tőlem egy méterre a rádió pagodájában, Páger Antallal beszélgetett lelkesen, persze észrevette a szőke lányt, aki szemérmesen rápillant néha, talán várta, hogy én szólítsam meg, de nem mertem, gondoltam, majd…

Könyvek tucatjait írták tele a szépségről, ám az mindörökre megfejthetetlen, megfoghatatlan marad, ott van, majd elillan…

Akikről írtam, nem csupán szépek, de különlegesek. Vagy különlegesek, és ezért szépek. A szó, hogy tehetség, ide kevés. A zseni meg már elcsépelt. Az biztos, hogy kiválasztottak.

De honnan tudtuk mi mindezt a tanár úrról már akkor?