Megvan benne az a je ne sais quoi (nem is tudom, mi) – szokták mondani a világszerte csodált francia nőkre. Számtalan könyv, publikáció jelent már meg a témában, folyamatosan keressük, kutatjuk a francia nők titkát, tudni akarjuk, hogy mitől annyira káprázatosak, hiszen mi is legalább ugyanannyira káprázatosak szeretnénk lenni. És sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni a pesti nőről. A nagybetűs Pesti Nőről. Akinek legendája a boldog békeidőkre nyúlik vissza, és akinek titka legalább annyira megfejtésre vár, mint a francia fehérnépé. Csak hát, ahogy a világ, úgy a Pesti Nő is óriási átalakuláson ment keresztül az évek során, és a legenda szép lassan a mindennapok valóságává lényegült át. Lássuk, miből lett a cserebogár.
A Pesti Nő anno
Talán nem túlzás azt mondani, Pesti Nőnek lenni világnézet. Nem pusztán egy földrajzi meghatározásról van szó, hiszen a Pesti Nő fogalma (akárcsak a francia nőé) külön identitást jelez. Korabeli fotókat nézegetve, illetve nagyanyáink elbeszéléseit hallgatva némi nosztalgikus vágyakozást érezhetünk, hiszen a régmúlt idők hölgyeiből valahogy áradt a klasszikus elegancia, amely mind a belső tündöklésnek és tartásnak, mind a jól összeállított s nem utolsósorban időtálló ruhadaraboknak köszönhető. A századforduló környékén, illetve az azt követő néhány évtizedben a konfekcióruha még szinte ismeretlen volt, így a korabeli hölgyek nem tömegtermelésből származó öltözékekben és kiegészítőkben rótták a Belváros utcáit. Noha a divatmagazinokat előszeretettel lapozgatták, a korabeli fotókat elnézve még sincs az az érzésünk, hogy futószalagon gyártott arcokat látunk.
Ha magunk elé képzeljük, a Pesti Nő tökéletesen szabott szövetkabátban, bőrkesztyűben, valamint színben egymáshoz illő cipőben és kistáskával a kezében lép ki éppen a kalapszalon ajtaján, hogy aztán valamelyik elegáns kávéház felé vegye az irányt. Frizurája úgy tökéletes, ahogy van, hiszen ő még hajcsavarókkal a fején tér nyugovóra. Úgy tűnik, hétköznapjai sokkal nyugodtabbak, mint a mieink, hiszen (tisztelet a kivételnek) nem kell napi nyolc, tíz, tizenkét órát eltöltenie egy munkahelyen, így jut idő háztartásra, kirakatnézegetésre, társasági életre, gyereknevelésre, polgári értékekre. És bár úgy tűnhet, a boldog békeidőkben a Pesti Nő élete fenékig tejfel volt, nőnek lenni a régmúltban sem volt könnyű. Sok megalkuvás rejlett a látszólagos jólét mögött.
A Pesti Nő ma
A közvélekedés szerint a magyar nők legendásan szépek. Ezt kár is lenne tagadni, az utcán rengeteg gyönyörű nő gazdagítja a látképet. A sok szépség között elvegyülve azonban valami óhatatlanul szemet szúr: egyenarcokat látunk. Ugyanaz a ruha, ugyanaz a haj, ugyanaz a smink. Kevés a tömegből kiemelkedő, valódi egyéniség, kevés az igazán karizmatikus, nyomot hagyó női arc (és itt nem feltétlenül csak a külsőségekről beszélünk, hanem arról bizonyos belső kisugárzásról). Mintha a női emancipációval az egyediség iránti igény is kissé megfakult volna, és a pesti nők egyfajta egyenideálnak akarnának megfelelni (vagyis annak, amit a magazinok diktálnak). Azért persze akadnak üdítő kivételek. Pedig a Pesti Nőnek semmi oka arra, hogy álarc mögé bújjon, hiszen bőven van mire büszkének lennie. Keményen dolgozik (nemritkán vezető beosztásban), önálló egzisztenciával rendelkezik, különösebben nem függ senkitől. Élvezi az életet, pezseg, zsong, mindezt nulla-huszonnégyben. Számtalan szerepben kell helyt állnia, egyszerre dolgozó nő, szerető, társ, barát, sokszor feleség és anya. És persze mindegyikben a maximumot szeretné nyújtani, amihez erőn felül kell teljesítenie, és ami olykor fel tudja emészteni az embert. A mai Pesti Nő előszeretettel és magabiztosan mozog az éjszakai életben, de sajnos olykor – az éjjeli órák előrehaladtával – lekerül az álarc, és felmerülnek a kételyek, a csapongás, a bizonytalanság. A bizonytalanság saját magában, az élete alakulásában. És ezeket a kételyeket egyetlen drága ruha, koktél vagy wellness-hétvége sem képes kioltani.
Nem kérdés, a Pesti Nő fogalmát modern világunkban érdemes újragondolni, hiszen ahogy a világ maga is gyökeresen megváltozott, a hazai női identitás is teljesen új megvilágításba került. Mai szemmel nézve a régmúlt Pesti Nője idealizált képet mutathat – egy olyan nőét, akinek mindig tökéletesen ondolált a haja, makulátlan a vörös rúzsa, kifogástalanul szabott a ruhája, és valahogy sokkal, de sokkal nyugodtabb az élete. Pedig a Pesti Nő – a látszat ellenére – lényegében akkor is, most is ugyanaz: nő, tele vágyakkal, kétségekkel, megfelelési kényszerrel, és persze formás bokával.
