Ő maga sem tudja, hogy a kép vagy a hang volt-e előbb, mindkettő érdekelte már kezdetektől fogva Dinya Dávidot. „Hetedikes voltam, amikor kikölcsönöztünk nyárra egy kamerát, egy évvel később pedig kaptam is egyet a családtól. Azzal éjjel nappal mindent felvettem, a katicabogártól kezdve a templomtoronyig.”

A hangszerek is érdekelték, volt egy kicsi szintetizátora, nyolcévesen azon improvizált. A zenetanulást harmadikosként furulyával kezdte, klarinéttal folytatta, aztán jött a zongora, amivel szintén szerelembe esett. „Szüleim elmondása szerint mindig nagyon vonzódtam a zongorához, azonban a zeneiskolai felvételin az a tény döntött, hogy nem volt otthon saját hangszerünk, ezért a zongoratanulás szóba sem jöhetett.” Nyolcadikban eldöntötte, hogy zeneszerzés szakra jelentkezik a Bartók Konziba. Felvették, és ezzel boldog is volt, nem vágyott hangszeres előadóművészi karrierre. A karmesterségre viszont egyre jobban. Hogy szeret-e irányítani? „Ha azt mondom, hogy ötezer százalékosan, az elég kifejező? A családomat az őrületbe szoktam kergetni azzal, hogy mindig mindenkit irányítani próbálok, mint egy zsarnok.”

Érettségi után jött a Zeneakadémia, zenekar- és kórusvezető szakon, de közben érezte, hogy hiányzik neki a klarinét. Ráadásul egyre jobban vonzódott ahhoz, amit gyerekkora óta szeretett volna megtanulni: a szaxofonhoz. A szaxofonozás mellett újra elkezdett klarinétórákra járni. Emellé jött még némi hegedű- és ütőtanulás. Most éppen a fagottozás gondolatával kacérkodik. Ha egyedül van otthon, leginkább a zongorához ül le. „Akkor szétverem. Meg énekelek is. Nyilvánosság előtt viszont nem szeretek zongorázni. Az én hangszerem a zenekar meg a kórus.”

„Rendes munkahelyként” pedig egy szolfézs- és zeneelmélet-tanári félállást említ a pestszentlőrinci Dohnányi Zeneiskolában. Gyakran tart történetbe ágyazott, interaktív hangszerbemutatókat, az elmúlt időszakban leginkább gyerekeknek, de nyitna más korosztály felé is. A program végén egy-egy jelentkező a zenekar előtt is vezényelhet. A Müpa Fesztiválszínházban ő vezényelte a Szentivánéji balett című ifjúsági koncertet. „Az első alkalommal az előadás koreográfusa fel is küldött a színpadra táncolni. Őszintén? Jobban tartottam attól a néhány perctől, mint annak idején az érettségitől. Bár remekül sült el, igencsak idegen terep volt ez számomra.”

Szívesen felpezsdítené a koncertezőéletét, ugyanakkor egész estés filmet is rendezne, amely lehet akár zenei témájú, akár nem. Vagyis már megint és még mindig a kép meg a hang. Még valamire vágyik: interaktív műsorokat készíteni gyerekeknek, kinyitni a fülüket-elméjüket a komolyzenére, „hogy ne állandóan a telefonjukat nyomkodják”.