Igen, ötvenéves lettem, elváltam negyedszer is, és váltani akartam az éjszakai életről a szociális életre – jelenti ki Baranyecz János derűsen. A mackós alkatú egykori bokszoló, rockzenész, hórukkember és éjszakai bárok kidobója véglegesen elhatározta, hogy a benne szunnyadó szociális érzékét végre hagyja érvényesülni. A szociális lét számára többek közt azt jelentette, hogy uniós képzés keretében elvégzett egy szegénysegítő tanfolyamot, s erről papírt is kapott: okleveles tapasztalati szakértő lett a Magyar Szegénységellenes Hálózat égisze alatt. Mint ilyen, a magyar szegényeket képviselte Brüsszelben, mindeközben főzött és adományokat gyűjtött rászorulóknak, zenélt, dalokat írt, zenekarával, a Branyó Experience-szel turnézott Erdélyben, bluesfesztiválon lépett fel… és játszott a bandájával a stuttgarti konzulátuson is.

A törvény határán

„Az életfogytig tanulás híve vagyok” – jelenti ki lényeglátóan, miközben belekortyol a pohár sörébe. És ennek szellemében − angyalföldi gyerek lévén − határozta el, hogy új mederbe tereli a létezést, a körülötte élő szegények felkarolására szánja eztán a jövőt: olyanoknak segít, akik közül ő maga is jött, és akik közül sokan élnek még mindig Angyalföldön, a hajdani gyárnegyedben, a Lehel út, Béke út, Váci út vidékén, Újpest szomszédságában.

Az elhatározás egyetlen apró szépséghibája volt, hogy magát se tartotta fenn könnyen, leszázalékolták, tönkrementek az ízületei, fáj a keze, az ujja, a lába, nehezebben mozog, de megy, hajt, penget és zenél, közben havi 26 ezer forintos rokkantjáradékból él. A gitárt is két évtized kihagyás után vette újra elő: egykor Radics Bélánál tanult, ő volt óriási hatással rá, így maradt a blues szerelmese.

Sokáig élt a törvény határán. Mint egykori bokszoló, nehézfiú útja egyenesen terelte az éjszakába, portásként, kidobóként biztos helye volt a belvárosi vendéglátózásban. Az apja ismert bokszedző volt, tőle tanult, de a sportból nem tudott feltörni. A vendéglátósoknál meg príma helye akadt: „170 kiló voltam, 54-es karral, a szakácsszakmám is megvolt, de a csibészség mindig rám talált, a nők, a vagányság volt az életem…”

Negyedik válása után döntötte el, hogy megváltozik. „A barátaim megmaradtak, a haverok elkoptak – mordul. – A terapeutások megtaláltak, meg én is kerestem, hogyan tudok az öregeken, a csórókon segíteni. Érdekes, az adományokkal hamar rám találtak, soha nem mentem kérni, csak jöttek, hogy ez van, az van, kezdjünk vele valamit.” Gosztonyi Géza vezette a szociálismunkás-képzést, amelyre beiratkozott. Branyó most tapasztalati szakértőnek titulálja magát, aki az emberek védelmében dolgozik. Ez az ő újrakezdése, az új út, amelyen a negyedik válása után elindult. Használni az életét, a hétköznapokat, a tapasztalatait.

Szegénység

„Amikor valaki felhív, hogy szeretne a holmijával valamit kezdeni, megkérdem, mégis mit akarna, persze hogy rám bízza… én meg tudom, nyomasztó érzés adományt elfogadni, sok öreg inkább nem kér semmit, bántja, hogy nyomorog. Pedig az köztudott, legtöbben a lakásukban fagynak meg, nem az utcán vagy az aluljáróban. Sokszor jönnek szánakozva a hideg kapualjban didergőkhöz, kérdik, mit adjanak nekik, kenyeret vagy teát. Mondom, csokit hozz, mert kalória kell, hogy meg ne fagyjanak…”

Branyó egyébként mindenbe belevág, amiből hasznot, bevételt, segítséget vagy hírverést remél. Életművészként először is önmagát próbálja eladni: ezért alapította a zenekart, vette elő a gitárt, ír dalokat, verseket, zenét, indul pályázatokon… Ezt is megtanulta a terapeutásoknál: az a legfontosabb, hogy magadat el tudd adni!

„Idealista pali vagyok, a legfontosabb, hogy meg tudjál élni, nálam például olyan soha nincs, hogy ne tudjak valakinek enni adni: nálam zsír, hagyma, kenyér mindig van otthon… Mert szegénynek lenni nem szégyen, de mindig kell tudni másnak adni… A Szegénység című versemmel nyertem pályázatot. Ezt kapta mindenki kinyomtatva a Szociális Expo rendezvényén az angyalföldi kultúrotthonban, ahol Ferge Zsuzsát ünnepeltük… Én szereztem egy képet Würtz Ádámtól, azt adtuk át neki ott…”

Nem tagadja, pályázatokból próbálnak támogatást szerezni, s belevág mindenbe, amiből pénzt remél. Vett fel klipeket a dalaiból, a legjobb nótáiból cd-t gyártatott, de maga árulja, mert a 3500 forintos cd-árból neki 50 forintot ajánlott volna a forgalmazó. Aztán összehoztak a barátaival egy 10 részes főzősorozatot, mert Branyó főzni is szeret, a sorozatban csupa olcsó, de laktató ételt alkotott. Mert ez is a kis öregeknek, az egyedül lévőknek, a szegényeknek készült. Annyira jól sikerült, hogy a TV13 sorozatban sugározta.

Csibészbecsület

„A hazugságtól megőrülök, attól egyedül! És rengeteg simlis van. Sokszor hívnak öregekhez, akikre rátörnek, hogy ezt vagy azt írd alá, mer’ meghalsz… Tudják, most ez a divat, az egyedül élő kisöregeket a lakásukból kitúrni. Jönnek a csibészek, a lakásmaffiások, mondják, ha ezt vagy azt aláírja, akkor jól jár, aztán a papírral meg kiköltöztetik, az öreg végül egy faluvégi romos házban találja magát, elesetten, elveszve… Ugye hányszor hallani, a falubeliek azt se tudják, ki ez az öreg. Ilyenekhez hívnak, nekem mindig másokért kellett bokszolnom…”

Ez már a csibészbecsület vége, jelzi leverten. Faggatom, miért nem szakácsként hasznosítja magát, kicsit beljebb lenne vele a vendéglátózásban. Legyintve mondja, megpróbálta, de egynapi munka után három napig lábra sem tudott állni, utána kérte a leszázalékolását, meg is kapta.

„A megélhetésemben nagy szerepet játszik kulturálisrendezvény-szervező képesítésem, a jövőre nézve pedig a művészi tevékenységek mellett leginkább a művészet- és szocioterapeuta képesítésemből szeretnék megélni, mivel ez a tevékenység egyúttal segítő is. Persze, hogy el akarom adni magam, kezdetben volt, hogy fél év alatt hétszer költöztem, utána indultam be a megváltozással, van lakásom a Visegrádi utcában, de hol anyámnál, hol a barátnőmnél lakom… Mindenki elfogadja tőlem, hogy én már a szegényeknek élek!”

Személyes mottója:

„Élj úgy, hogy minél több embernek szerezz örömöt, és tisztelj mindenféle életet!”