Harmincnyolc serlege van, csaknem háromszáz érme. Egyébként hatvanegy éves, és mindössze tizenhat éve sportol ekkora erőbedobással. Veszprémtől nem messze, Peremartonban nőtt föl. Arrafelé nem minden bokorban teremnek kalapácsvetők… Az általános iskolában jó testnevelő tanárt fogott ki, a középiskolában pedig mindenféle sporttal próbálkozott, egyénivel, csapattal, ami jött, legyen az torna vagy pingpong, gerelyhajítás, kosárlabda, kézilabda… De valójában nem a sport érdekelte, hanem a zongorázás. Tizenkét év billentyűk mellett: hatéves korától tizennyolcig. Addig, amíg be nem fejezte tanulmányait a veszprémi vegyipari és színesfémipari technikumban. Mi mást, mint színesfémipari technikusi oklevelet szerzett.

Pályaválasztáskor miért gondolt volna arra, hol kap majd állást? Arrafelé akkoriban a dunántúli alumíniumiparra gondolva képeztek szakembereket, csakhogy… közbeszólt a családalapítás. Az esküvő után férje szülővárosába költöztek, ám Mátészalkán se bauxit, se timföld, se kohó. Öt évet töltöttek a keleti régióban, mígnem visszaköltöztek Nyugat-Magyarországra. Addigra már megszületett az első gyerek.

Megint Veszprém tehát, második gyerek, harmadik gyerek: összesen nyolc évig volt gyesen. Aztán vissza a munkába, közben a debreceni főiskolán kitanulta a magasépítő üzemmérnökséget is. Nem volt ideje arra, hogy sportoljon. Kísérni a gyerekeket óvodába, iskolába, szaladni munkahelyre, ellátni a háztartást: ami pénzt keresett, az el is folyt… Élték az életüket, csak ráment a házassága. Amikor egy lány férjhez megy, nem gondol arra, hogy tizenhét év múlva el is válik.

Szeniorok

Hogyan viselte az egyedüllétet? Nagy probléma egy fizetésből eltartani három gyereket, ráadásul úgy, ha egymagunkban kell új otthont teremtenünk… Közben hurcolni a két fiút, a lányt iskolába, különórákra. Gyorsan elszaladtak az évek, gyorsabban annál, ahogy egy leendő atléta majd futni tud: mindhárom gyereke diplomás. Miért is a bajnoki címeket tartaná nagy teljesítménynek? Nagy teljesítmény az, ha egy asszony három gyereknek ad kenyeret a kezébe! A nagyobb fia zeneművészeti főiskolát végzett, a lánya közgazdász diplomát szerzett, a kisebbik fia meg a külkereskedelmi főiskolát járta ki.

Kiröpültek a gyerekek, csak hétvégén mentek haza. „Sütöttem, főztem, mostam és teregettem, pakoltam az útravalót, de vasárnap estére egyedül maradtam. És egyedül voltam egész héten, a hét végéig.” Kellett idő, amíg megszokta.

Éppen amire elfogadta az új helyzetet, hívta a nővére, a valamikori hosszútávfutó, akkor már távgyalogló egy versenyére. Tőle hallott először szenior sportolókról. Hívta Ibolya régebben is, csak korábban sosem volt ideje másra, mint a gyerekeire. De akkor… Tavasz volt, a verseny meg a Balaton déli partján, Zamárdiban… Ha más nem, hát a jó társaság levegője elkapta: nem ittak, nem dohányoztak, ellenben rendkívül ízletes pörköltet főztek a bográcsban.

A rákövetkező héten, amikor végzett a munkával, elment a veszprémi stadionba, hogy megkérdezze: sportolhat-e valamit így, negyvenes évei derekán. Gyönyörű volt a tavasz: akkor, ott rámosolygott a szerencse. Egészen konkrétan Szabó Ernő személyében. A dobóatléták mesteredzője, aki egyébként korábban Kiss Balázst, Atlanta kalapácsvető olimpiai bajnokát is edzette, kinevelt még egy világbajnokot, ezúttal szenior korosztályban… Benes Magdolnát! „Mázli, hogy dobóedzőbe botlottam… Ő mondta, hogy ha tényleg sportolni szeretnék, megtanít kalapácsot vetni. Nekem meg, akinek sose volt pénzem, mert örültem, ha megéltünk, olyan sportágat kellett találnom, ami nem kerül pénzbe” – emlékezik vissza a tizenhat évvel korábbi döntési helyzetre.

Világbajnok

Miért vágott bele? „Háromnegyed részben, hogy elfoglaljam magam, egynegyed részben meg az egészségem miatt.” Addig azt érezte, légüres térben mozog. Attól fogva mit vett észre magán? „Nekem ma se kell semmiféle gyógyszer… Körülöttem mindenki szedi a vérnyomáscsökkentőt, mindenkinek itt fáj, ott fáj, én meg jól vagyok!” És mert a futást tekinti minden mozgás alapjának, hát Monspart Saroltát, az egykori tájfutó-világbajnokot, az egészséges életmód hazai népszerűsítőjét idézi, aki szerint… a láb mindig kéznél van.

Szabó Ernőt viszont váratlanul elvesztette. Hullámvölgy. Vannak, akiknek mindig mindenért újra meg kell küzdeniük. A kalapácsvetés azonban nem olyan sport, amely megy edző nélkül, aki kívülről látja a mozdulatokat…A legmegfelelőbb pillanatban találkozott gyerekkori trénerével, akitől hajdanán a gerelyvetést tanulta: dr. Horváth Mártonnal! A mester 2009-ben elvállalta, hogy negyven év múltával újra együtt dolgozik a régi tanítvánnyal. „A szabad idejét áldozza rám… Nélküle nem volnék világbajnok.” Mert miután az Európa-bajnokságot megnyerte, 2015-ben mindkét számában, kalapácsvetésben is, nehézkalapács-vetésben is világelső lett…

A családtagjai büszkék rá. Örülnek annak, amit csinál, ahogyan él: baráti körben dicsekednek, micsoda eredményei vannak anyunak… „Negyvenöt éves koromig az lebegett a szemem előtt, hogy enni kell adni a gyerekeknek. Félre ne értse senki, ha azt mondom: most érzem magam szabadnak! Imádok jönni-menni, mert azt persze nem tudom elképzelni, hogy itthon üljek… Azt szoktam mondani, hogy más elissza a pénzét, én elversenyzem.” Mert annyit azért megsúg, hogy a szenior sporthoz nem özönlenek a mecénások. Saját maga fizet mindent, sportfelszereléstől útiköltségig. „Imádok utazni! Akárhová megyek, becsavargom a környéket. Szombathelytől Nyíregyházáig bejártam az országot, Finnországtól Olaszországig Európát. Csak Ausztráliába és Brazíliába nem tudtam eljutni, mert arra nem volt pénzem.”

Egyedül

Honnan a kevés forint, amije van? Például negyvenegy esztendő munkaviszonyból, hiszen ma már nyugdíjas. Meg hát… dolgozik ma is, bár mérgelődik azon, hogy egy végigdolgozott élet után miért kell még mindig pénzt keresnie… Hatalmas bátorság kell ahhoz is, amibe belefogott. „Felvettek szobaasszonynak Ausztriába! Tavaly télen is dolgoztam egy családi panzióban három hónapot: cipeltem a porszívót emeletre föl, emeletről le… Legalább akkora teljesítmény ám, mint fölkészülni egy vb-re! De már a nyáron hívtak, tudnék-e megint menni…” Pedig elkélne a segítség itthon is: öt unokája van, a legnagyobb tizenhét éves, a legkisebb öt hónapos.

Függetlenség, öröm, sikerélmény. De persze a kalapácsvetés magányos sport. „Én magam is szeretek egyedül lenni, egyedül is megyek mindenhová. Azt szeretem, ha nem függök mástól. A dobókörben meg csak én vagyok: ha elrontom, én rontom el.”

Nagyon egymásra találtak ezzel a kalapácsvetéssel. Mert bár egyedül edz, azért persze társaság veszi körül, akik között különösebben óvatoskodnia se kell. „Egyáltalán nem igaz, hogy egy bizonyos életkor fölött már kímélnie kell az embernek önmagát! Még nyolcvanévesen sem késő nekikezdeni, hogy egészségesen éljünk: semmikor sem késő nekiállni!”

Talán a gének, mondja, talán azoktól ilyen szívós és kitartó. „Mindig mindent egyedül csináltam végig. Három gyereket neveltem fel. Ahhoz képest az, hogy versenyezni járok, már semmiség.”

Személyes mottója:

„Élni és élni hagyni!”