Noha igaza volt, az orvostudomány eltávolodott ettől a kiszámíthatatlan, kiismerhetetlen, megfoghatatlan világtól, a rákövetkező 2500 évben a művészet territóriuma lett vágy, vonzódás és szerelem. Mostanáig.

Ösztrogén, androgén, oxitocin, vazopresszin, norepinefrin, szerotonin: ezekről szó sem esik a szonettekben, annál több a mai kutatásokban. Lehet, hogy úgy érezzük, egy csillogó szempár vagy egy gyengéd mosoly vett le a lábunkról, de valójában e szerelmi hormonkoktél hatására érzünk vágyat, lobbanunk szerelemre, majd kötődünk kiválasztottunkhoz. Az agyban valóságos neurokémiai tűzijáték robban, amikor a testi vágyak szenvedélyes szerelembe csapnak át. Amikor az érezzük, hogy „elönt a vágy”, androgén és ösztrogén termelődik – férfiaknál a herékben, nőknél a petefészekben –, majd a vérárammal az agyba jut, és ott szexuális vágyat gerjeszt.

De a szerelem valami más. A szerelmes embernek nemcsak a tekintete ragyog, hanem agya egyes területei is. A romantikus szerelem az agy számára szélsőséges önkívületi állapot, akár figyelmeztetni is lehetne a mellékhatásokra – bár kétséges, hogy a szerelmest le lehetne beszélni. A szerelem fellobbanásakor olyan kémiai anyagok árasztják el az agyat, hogy e miatt a szerelmet gyakran a szenvedélybetegségekhez hasonlítják, ezért tudja a szerelmes magát őrült, veszélyes tettekre ragadtatni. Art Aron szociálpszichológus és Helen Fisher antropológus fülig szerelmes diákok agyi keringésviszonyait vizsgálva fedezték fel, hogy a nucleus caudatusnak nevezett agyterület különösen aktív, amely az agy bonyolult jutalmazási rendszerének egyik eleme. Amikor a szerelmes kedvesére tekint, az agy olyan választ észlel, amely leginkább a kokain hatásához hasonlít. Lehet álmodozni sírig tartó szerelemről, de az emberi szervezet tartósan aligha tud alkalmazkodni egy ilyen túlfűtött állapothoz.

Helen Fisher amellett, hogy a párkapcsolatok kialakulásában szerepet játszó agyi „áramköröket” azonosította, diáklányok agyának MRI-eredményeit elemezve döntő nyomra talált, mely megmagyarázza a nők partnerválasztását. A szerelmes nőknél azon a hippocampusnak nevezett agyterületen fokozottabb a véráramlás, amely az emlékek feldolgozásáért felelős. De mi köze a memóriának a szexuális vonzerőhöz és a nők szerelmi életéhez? Fisher szerint az a magyarázat, hogy a nőket kifejezetten érdekli a férfiak jelleme, múltbeli viselkedésüket felidézve ítélik meg, hogy megfelelő társ válik-e belőlük. „Egy nőnek emlékeznie kell arra, hogy hogyan viselkedett a társa Valentin-napon, mit ígért karácsonykor, miről feledkezett meg tavaly nyáron, hogy mindezek alapján eldöntse, jó férj és apa válhat-e belőle – mondja Helen Fisher. – Tény, hogy a nők egyfolytában ezzel foglalkoznak, csüngünk a telefonon, és folyamatosan azt vitatjuk meg a barátnőinkkel, hogy a társunk mit művelt, és mit nem. Ez egyfajta fogódzó a memóriánkban, hogy alkalmas-e az illető, hogy átörökítsük vele a DNS-ünket.”

Ha pedig csalódunk a szerelemben, akkor mintha megvonnánk agyunktól a kábítószert, így a szakítás, vagyis a szerelemmegvonás lelki és testi tüneteit úgy kell kezelni, mint az addikciót. A hűségre, a kísértésnek való ellenállásra azonban már nem ismernek a tudósok sem protokollt, sem hormonkészítményt. Az emlősök 97 százaléka nem monogám. Kérdés, hogyan tarthatunk ki a párunk mellett, ha mellette számtalan lehetőség kínálkozik. „Azt hiszem, az evolúció ajándékozott meg minket a hűség képességével, de ez bonyolult ügy, mert nem csak arról szól, hogy faji szinten hűségesek vagy csalfák vagyunk-e. Mindkét lehetőség bennünk rejtőzik, csak az adott környezetre reagálva cselekszünk” – vélekedik Gian Gonzaga, a dél-kaliforniai UCLA Egyetem pszichológusa. Márpedig életünk nagy része ilyen lehetőségek közötti ingadozásban telik: tegyem vagy ne tegyem?

A teljes cikk a La femme 2014. nyári számában olvasható.