Minden egyes munkanap legalább 35 ezer kisebb és nagyobb döntéssel találjuk szembe magunkat. Akár arról van szó, hogy melyik munkatársat válasszuk, akár arról, hol legyen a megbeszélés, vagy igent mondjunk-e az ajánlatra, előbb-utóbb beüt az az ismerős érzés, amelyet a szakemberek egyszerűen döntési fáradtságnak hívnak. Minden egyes döntés, amelyet meghozunk, megcsappantja a minden napra beosztott, véges mentális energiánkat. Roy F. Baumeister pszichológus, az Akaraterő egyik szerzője szerint a munkahelyi döntéshozatalhoz ugyanolyan akaraterő kell, mint amivel ellenállunk még egy szelet süteménynek, az alkoholnak vagy a csábító munkatársnak. Így az a képesség, hogy kiválasszuk a legjobb beszállítót vagy az ideális új asszisztenst, azon is múlhat, hogy nem merítettük-e ki az akaraterő-tartalékunkat azelőtt, hogy beértünk az irodába. Mert reggel azzal a döntéssel birkóztunk, amivel minden egyes hétköznap: mit vegyünk fel.
Ha belegondolunk, 6 és 60 éves kora között egy átlagos nő durván 287 napot tölt azzal, hogy végigvizslassa ruhatárát, a kétségbeesés különböző fokait fényévnyi sebességgel elérve. Ezt amúgy a férfiak sem ússzák meg: egy amerikai mérés szerint napi 13 percbe telik, hogy összeállítsák aznapi szettjüket, szemben a nők 10 percével – hiába, a gyakorlat. Ha elfogadjuk, hogy az idő és az energia véges készlet, azzal időt tölteni, hogy mit vegyünk fel, nos, eléggé értelmetlennek tűnik. Ha csökkenteni akarjuk a döntési fáradtságot, és le akarjuk egyszerűsíteni a döntési folyamatot, nem vagyunk egyedül. Vegyünk példát a férfiakról: Steve Jobs, Mark Zuckerberg, Albert Einstein és Barack Obama ugyanazt a viseletet hordja, hordta napról napra. Ugyanígy tesz egy svéd művészeti vezető is, Matilda Kahl, aki – eltekintve tekintélyes szakmai sikereitől – egyik napról a másikra azzal szerzett hírnevet, hogy mindennap ugyanazt viseli. Az Adweek magazinnak adott interjúban elmagyarázta, hogy miért.
Steve Jobs ikonikussá vált fekete garbó, farmer összeállítása
Fehér blúz, fekete nadrág, fekete blézer: Matilda Kahl mindennap ebben az összeállításban jelenik meg az irodájában. Ennek oka pedig az, hogy Matilda rájött, milyen sok időt és energiát takarít meg azzal, hogy a ruhaválasztást egész egyszerűen kiiktatja a döntések közül. Olyan sok nagyszerű kreatív kihívás várja a reklámcégnél, hogy sokkal szívesebben tölti azzal az idejét, nem pedig a ruhásszekrény előtt.
Kahl azt állítja, hogy az egyenruhája hatott a munkája eredményességére is. Csak akkor döbbent rá, milyen sok energiáját kötötte le a ruhákkal való foglalkozás, amikor úgy döntött, ezentúl nem érdekli. Mielőtt ráállt volna az egyenruhára, a nap folyamán többször átgondolta, vajon hogyan áll neki az, ami rajta van: Csinos? Tükrözi az egyéniségét? Olyan kreatívnak mutatja, amilyen? Most, hogy az összeállítás állandósult – és Kahl maradéktalanul elégedett vele –, a munkára összpontosíthat. Kahl reméli, hogy csak annak alapján ítélik meg, hogyan végzi a munkáját, és nem aszerint, hogy elég csinosan van-e felöltözve. Ez az igazi önbizalom-növelő módszer.
Az ötlet maga nem eredeti – arról nem is beszélve, hogy a férfiak a múlt század húszas éveitől kezdve öltönyt hordanak munkába. A kapszulagardrób alapgondolata is onnan ered, hogy mindennap ugyanazt viseljük a munkahelyen, és kevés ruhával fejezzük ki egyéniségünket. A lényeg, hogy magabiztosan érezzük magunkat, az pedig, hogy önbizalommal tölt el a megjelenésünk, kihat a lehetőségeinkre, kedvünkre, viselkedésünkre, környezetünkre. Hogy ezeket az előnyöket élvezhessük, le kell küzdenünk néhány kezdeti akadályt és ellenállást. A Harper’s Bazaar magazinnak adott interjúban Kahl beavat néhány kellemetlen részletbe. Elmeséli például, hogy távoli munkatársai közül többen megkérdezték, azért változtatott-e az öltözködésén, mert esetleg belépett valamilyen szektába?
Miranda Kahl szerint kevés ruhával is kifejezhetjük egyéniségünket
A mindenkit foglalkoztató okon kívül, hogy miért, a leggyakoribb kérdés az volt, hogy hosszú távon mennyire egyhangú mindig ugyanazt a ruhát viselni. Ez jogos kérdés, ami azért foglalkoztatta annyira a munkatársakat, mert a reklámiparban szokás szerint laza az irodai stílus. A reklámosoknak lehetőségük van, hogy egyéniségüket mindennap kifejezzék öltözetükkel, így kreativitásuk nemcsak munkájukban tükröződik.
Ha ez nem volna elég, adjuk hozzá azt a hatalmas nyomást, amely a nőkre nehezedik, hogy tökéletes legyen a megjelenésük. Vagyis egyszerre legyen egyéni, stílusos és persze tökéletes, és a munka még el sem kezdődött. Olyan magasak az elvárások, amelyeknek nem lehet megfelelni, és így csak az energiát veszik ki az emberből. Nem csoda, ha a szakmában sokan úgy érzik, nincs kontrolljuk, nem ők döntik el, milyen életet akarnak élni, hanem irányítják őket. Azzal, hogy egyenruhát húzunk, nemet mondunk erre a nyomásra, erre az elvárásra. Akit valóban a személyiség, az eredetiség, a munka érdekel, túllát a külsőségen. Elvégre egy termékből nem csak a csomagolás számít – ezt minden profi tudja.
