Amikor a filmes Carla MacKinnon hirtelen hetente többször is arra ébredt éjjelente, hogy képtelen megmozdulni, és egy különös sötét árnyék van jelen a szobában, ahelyett, hogy szellemirtót hívott volna, elkezdett kutatni. A kutatásaiból végül egy rövidfilm készült, amely egy furcsa és ijesztő jelenséget, az alvásparalízist mutatta be. Persze nem ez volt az egyetlen mozgóképes alkotás, amelyben az éber rémálom megjelent, 2015-ben Rodney Ascher dokudrámája is napvilágot látott, aki életre keltette a gyakran horrorfilmekbe illő éjszakai élményeket. Ez a különös jelenség gyakoribb, mint gondolnánk, a Consciousness and Cognition című tudományos folyóiratban megjelent tanulmány szerint az emberek több mint 40 százaléka él át alvásparalízist legalább egyszer vagy kétszer élete folyamán.
Ősi történetek, misztikus mesék
Az elmúlt években a világ vezető alvásparalízis-szakértőinek kutatásai reflektorfénybe állították a bizarrnak tekintett állapotot. A tudományos munka azonban nem csupán a jelenség pszichológiai, biológiai hátterét tárta fel, hanem a kulturális hiedelmeket is újjáélesztette. A neurobiológiai magyarázatokat megelőzően – melyek csupán az elmúlt néhány évtizedben kerültek előtérbe – az emberek a folklórra és a hiedelmekre támaszkodtak, hogy megmagyarázzák az éjszakai rémképeket.
Az alvásparalízis története ősi múltra nyúlik vissza. Az első írott feljegyzés i. e. 400-ból származik, és egy kínai könyvben bukkantak rá a kutatók. A jelenséget szinte kivétel nélkül mindenki ugyanúgy írta le: idegen betolakodó – ördögök, démoni kutyák vagy boszorkányok – jelenléte a szobában, érintés, rángatás vagy nyomás következtében jelentkező fájdalomérzet, légszomj, vizuális, taktilis és hanghallucinációk.
Ezek a leírások az irodalomban és a művészetben is megtalálhatók. Herman Melville 1851-es Moby Dick című regényében például Ishmael arra ébred, hogy képtelen mozogni, és egy természetfeletti kéz érinti meg. De jól jellemzi a jelenséget Henry Fuseli 1781-es A rémálom című olajfestménye is, mely egy alvó nőt ábrázol, akinek mellkasán egy ördögi külsejű démon ül. A mellkasban tapasztalt nyomásérzet gyakori „tünete” az alvásparalízisnek.
A történelem folyamán nem csoda, hogy a jelenség természetfeletti értelmezést kapott, melynek azonban időnként halálos következményei voltak. Az európai országok nagy részében, beleértve például Nagy-Britanniát és Franciaországot is, az alvásparalízist gyakran a boszorkánysággal azonosították. Owen Davies 2003-as tanulmányában több példát is említ a jelenségre. A kutató számos írásos feljegyzést talált, amelyekből kiderült, hogy az alvásparalízist bizonyítékként használták fel az 1692-es salemi boszorkányperek során.
És míg egyesek boszorkányságnak, addig mások inkább ufórablásnak vélték az átélt hallucinációkat. Katharine J. Holden és Christopher C. French 2010-es tanulmánya szerint az intenzív ufóélmények nagy része szoros összefüggést mutat az alvással. Egy 2008-as vizsgálatban megfigyelték, hogy azok az emberek, akik azt állították, hogy ufórablás áldozatai voltak, nagyobb számban éltek át alvásparalízist, mint a kontrollcsoport, emellett az általuk leírt élmény több ponton is erős hasonlóságot mutatott az alvásparalízis tüneteivel.
Ahány kultúra, szinte annyiféle magyarázat létezik az alvásparalízisre. A két legjobban dokumentált példa erre a kanasibari Japánban, és az Old Hag, vagyis a Vén Banya Új-Fundlandon. Kanasibari magyarul annyit tesz, mint „drótkötéllel megkötözve lenni”, és Fudó mjóóhoz, a buddhista istenhez, a Mozdíthatatlan Bölcsesség Királyához köthető. A monda szerint a buddhista szerzetesek képesek voltak varázslattal megbénítani az embereket, akik úgy érezték, mintha drótkötéllel kötözték volna le őket. Még ma is sok japán hisz a kanasibariban, melyet hitük szerint gonosz szellemek idéznek elő. Egy 1987-es vizsgálatban a kutatók több összefüggést is találtak a kanasibari és az alvásparalízis tünetei között. Hasonló tapasztalatok figyelhetők meg a Vén Banyával kapcsolatban is. A legenda szerint a Vén Banya képes áldozatát megbénítani, miközben az illető a tudatánál van, majd eléri, hogy erős nyomást érezzen a mellkasában.
Tudományos magyarázatok
Valójában az alvásparalízis tudományosan magyarázható jelenség, melynek valószínűleg kevés a köze a gonosz démonokhoz. A paralízis, a hallucinációktól eltekintve, természetes része az alvásnak. Az emberek akkor álmodnak, amikor belépnek az alvás REM-szakaszába, amelyben a szem szabadon mozog ide-oda, miközben a test többi része mozdulatlan. Az alvásrendszer azonban nem mindig üzembiztos. A normál alvás esetén mozgással kapcsolatos képességünket visszakapjuk, mielőtt felébrednénk. De valamiért – és egyelőre nem teljesen tisztázott, miért – néha hiba csúszik a rendszerbe. Ilyenkor a REM-fázisban tulajdonképpen felébredünk, és bár tudatunknál vagyunk, mozgásképtelenek maradunk. A „megfagyott” személy kevert tudatállapotba kerül: olyan éber állapotban, amikor érzékeli környezetét, de mivel még mindig a REM-fázisban van, nyitott szemmel álmodik, vagyis hallucinációk gyötrik.
Természetes, hogy ilyenkor pánikba esünk, és megpróbálunk megmozdulni, vagyis a motoros kéreg elkezd jeleket küldeni a végtagoknak, amelyek azonban nem válaszolnak, mert benne rekedtünk egy ideiglenes állapotban. Az agy kétségbeesetten próbálja értelmezni a történteket, és időnként kulturális hiedelmekkel vagy emlékekkel egészíti ki a helyzetet. Miután a mozgás visszatér a testbe, a hallucinációk szinte azonnal eltűnnek.
A problémára nincs egyértelmű megoldás. Pszichológusok azt tanácsolják, hogy próbáljunk minél rendszeresebb alvási ciklust kialakítani, és kerüljük a háton, illetve a hason alvást. Emellett hatékony eszközt jelenthet a tudatos álmodás, vagyis a a „lucid dream” is, melynek segítségével kezelhető az alvásparalízis, megszüntethetők a rémálmok, és az okuk is feltárható.
