Meglepő, de Nyugat-Európáért nem kell feltétlenül repülőre vagy vonatra szállni, elég hozzá a 47-es villamos. Az ESSCA (École Supérieure des Sciences Commerciales d’Angers) francia alapítású, kereskedelmi és menedzsmentképzéssel foglalkozó felsőoktatási intézmény kampusza Angers, Sanghaj és Párizs mellett a budapesti Czuczor utcában is megtalálható. A nemzetközi kapcsolatteremtésre és -tartásra rendkívül nagy hangsúlyt fektető oktatás nemcsak arra készíti fel a 47 országból származó hallgatókat, hogy szakmájukban helyt álljanak, de arra is, hogy mindezt a világ bármely pontján megtehessék. Magyarországi jelenlétének 20. évét a budapesti kirendeltség nemzetközi konferenciával ünnepelte, melynek előadásain a szakmában igen jelentős hazai és külföldi szakemberek osztották meg tapasztalataikat a gazdaságról, a pénzügy és az oktatás helyzetéről Kelet-Közép-Európában. A program szerint az előadások egyik témája a gazdasági és pénzügyi krízis hatása volt az európai országokra, minket azonban jobban érdekelt, hogyan érinti ez a nők lehetőségeit itthon és Nyugaton.
Eltűnnek a legelők, jönnek a hegyek?
Számunkra a legfontosabb kérdés talán az, milyen egy nyugat-európai nő keletebbre született társaihoz képest? Ők is azt érzik, amit egy átlagos magyar nő gondol róluk: sikkesebbek, gazdagabbak, függetlenebbek, vagyis könnyebb az életük?
Ezeket a kérdéseket az immár végét járó gazdasági válságot figyelembe véve jártuk körül francia és magyar származású szakértőkkel, akik az ESSCA Magyarország Alapítványnál dolgoznak vezető pozícióban. Dr. Catherine Leblanc, az alapítvány elnöke, és dr. Deli-Gray Zsuzsa, az alapítvány igazgatója mesélt tapasztalatairól. Mint kiderült, a különbség a kelet- és nyugat-európai dolgozó nők helyzete között nem is akkora, mint gondolnánk. A vezető pozíciókban jellemzően férfiak ülnek, a nőknek kevés vagy teljesen más szerep jut, mint férfi kollégáiknak. „Ha az iskolai eredményeket nézzük, a nők keményebben tanulnak, jobbak az eredményeik, jobban összpontosítanak, bizonyítani akarnak, és ha karriert szeretnének, nem elég azt a szintet elérniük, mint egy férfinak” – mondta Catherine Leblanc. Deli-Gray Zsuzsa egyetértett, itthon sincs másképpen, bár optimistán hozzáfűzte: „Én azt látom, hogy egyre több nő dolgozik vezető pozícióban, akár az oktatási rendszerben is. Egyre több egyetemen találkozhatunk női igazgatóval vagy akár rektorral. Ez fejlődés, de nagyon lassú.” Franciaországban már törvény mondja ki, hogy minden cég, vállalat, szervezet igazgató bizottságában egyenlő arányban kell lenniük férfiaknak és nőknek. Ehhez képest mi a tapasztalata egy francia alapítványi elnöknek? „Sok cég nem vette még figyelembe ezt a törvényt, és a bizottsági tagok kevesebb, mint 20 százalék-a nő. Átállunk a rendszerre, de időbe kerül” – fogalmaz.
Felelsz vagy mersz?
A 2008-as gazdasági válság természetesen nem csak Kelet-Európát vagy a nőket érintette érzékenyen, mindenkinek van saját tapasztalata a válság hatásairól. Mivel azonban a munkaerőpiacokon fokozódott a verseny, egyáltalán nem mindegy, milyen előnyökkel, illetve hátrányokkal indul valaki. „Amikor egy fiatal férfi beszél a munkáltatójával arról, hogy mennyit kér, van mersze határozott összeget mondani. A nők ezt nem merik megtenni, így a kezdő fizetésük is jóval kevesebb. Ez persze kultúránként változhat, de Franciaországban a nők nem elég bátrak” – állítja Leblanc. Egy munkaadó (férfi!) szempontjából az látszik, hogy adott egy önbizalomtól duzzadó, céltudatos, és egy visszafogott, befolyásolható versenyző.
De nem minden esetben jelent hátrányt a kompromisszumkészség! „Én két tendenciát látok – mondja Deli-Gray Zsuzsa. – A válság után a legtöbb vezetői székbe férfit ültettek, mondván, ők képesek határozott, szigorú döntéseket hozni. Viszont ebben a régióban ezzel egy időben rengeteg társadalmi probléma merült fel, voltak létrejövő vagy éppen átalakuló cégek, ahol a társadalmi érzékenység, a megértés, az emberekkel való törődés vált első számú prioritássá. Ezekben a nők sokkal jobbak, mert átérzik a problémákat, és a nehéz időkben is törődnek az emberekkel. Egyre több olyan állami kezdeményezés, program van, amelynek például célja a kisgyerekes nők reintegrálása, először részmunkaidős, majd lassan teljes állásokba. Reméljük, hogy ezekkel a kezdeményezésekkel a nők bekerülnek vezető pozíciókba is, ahol a határozott döntés mellett fontos a törődés és az emberség is.”
Munka, vagy gyerek
A kisgyermekes nőket említve óhatatlanul is felmerül a szülés után munkába állni kívánó, illetve kényszerülő nők kérdése. Magyarországon a hároméves gyes, illetve a „kisgyermekes anyuka” szinte szitokszónak számít a munkahelyeken. A francia törvények szerint egy nőnek 10-10 hét szülési szabadság jár az első két gyerek, 18 a harmadik vagy több gyermek után, és annak, akinek például ikrei születnek, 22 hét adnak.
Az Eurobarometer által 2013 februárjában kiadott, az esélyegyenlőséget vizsgáló statisztika szerint azonban a szülés után újra munkába álló nők fizetése átlagosan 12 százalékkal kevesebb a korábbihoz képest. Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Catherine Leblanc személyes élményeit is megosztotta a kérdéssel kapcsolatban: „Ez a probléma országonként más. Például Németországban egyszerűen nem számít korrektnek, ha valaki kisgyerekek mellett munkába áll. Külön, abszolút negatív konnotációjú kifejezésük is van rá, „Schwartmutter”. Ha gyereked van, maradj otthon velük, náluk ez számít elvárásnak. Amikor én Párizsban voltam a gyerekeimmel, azzal kellett szembesülnöm, hogy nagyon kevés a bölcsőde. Így a diákjaim jöttek hozzám, de azzal meg az volt a baj, hogy késtek, korábban el kellett menniük... nem egyszerű Párizsban kisgyereket nevelni. Máshol lehet, hogy sok más opció van, de egy nagyvárosban akkor egyszerű megoldani ezt a problémát, ha sok a pénzed. Ha nincs rá forrásod, egyszerűbb, ha egy darabig el sem kezdesz dolgozni, mert összehasonlítva a fizetésedet és azt a pénzt, amit gyerekvigyázásra költenél, egyszerűen nem éri meg. Ez a valóság.”
A hároméves gyes-rendszert figyelembe véve Deli-Gray Zsuzsa még hozzáteszi: „Az azért nagy különbség, hogy amíg ott egy nő általában néhány hetet marad otthon szülés után, a magyar nőknek három évük van. Viszont nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy évekig otthon maradjanak, anyagi okokból muszáj visszamenniük korábban. Ahogy én látom, Franciaországban sokkal jobb szolgáltatások állnak a fiatal anyukák rendelkezésére, az ország maga sokkal felkészültebb, ha vissza akarnak menni vagy muszáj visszamenniük.” Ugyanakkor „visszamenni” a fent említett statisztikából kiindulva a legnehezebb. A megoldás talán még születőben: remélhetőleg ezután a szülést követően mindenkinek könnyebb lesz egy kicsit.
Nouvelle Vogue, 2013
A sikkes, gondtalan életet élő párizsi (nyugati) nő képe tehát nem is olyan kristálytiszta. Elhomályosítják az olyan tények, mint hogy egy 2010-es Eurostat-felmérés szerint csupán két százalékkal állnak mögöttünk a fizetések nemek közti megkülönböztetésében: Franciaországban 15,6, Magyarországon 17,6 százalék volt a fizetések különbsége a férfiak javára. Ugyanez az adat azonban Nagy-Britanniában 19,5 volt, Németországban 22,3, Belgiumban 8,7, Lengyelországban 4,5 százalék. Tehát nem általánosíthatjuk keleti és nyugati blokkra osztva nők millióinak karrierjeit. Sőt. Ha már nőként nekünk jutnak az érzelmi alapú döntések, a szolidaritás, az elfogadás, ezt előnyünkre fordítva lassan, de biztosan érjük el, hogy 2020-ra ezek a számok pozitív irányba változzanak. Határozott, de emberséges módon döntsük el: akarjuk-e az új újhullámot, vagy rekedjünk meg a recesszióközeli állapotban?
