Százezres tengerparti városok, hatmillió lakó egy kis szigeten. Túlnépesedésről mégsem beszélhetünk – hiszen globális fölmelegedés ide vagy oda, az Antarktisztól nem messze élő, dél-georgiai királypingvinek mindig ennyien voltak.
A 86 éves David Attenborough, a természetfilmezés nagymestere új, egész estés 3D-s filmet készített egy királypingvinről. Főszereplője, a fiatal Rex egészen pontosan ugyanúgy néz ki, mint sokmillió társa, Attenborough mégis meglátta benne az egyéniséget. Nem azokat a látványos külső jegyeket, amelyek megkülönböztetnék a többiektől, mivel olyanokat hiába keresett volna (egy interjúban megjegyezte: sokan kérdezték tőle, hogy egyetlen pingvint fényképezett Rexként, vagy többet, mire azt válaszolta: fogalma sincs…). Rex életmódja is ugyanolyan, mint a többi pingviné, de azzal, hogy emberi hangot kap, kiválik a tömegből, élete, viselkedése, szokásai köré egy habókos, de gondoskodó, kedves személyiség kontúrja rajzolódik ki.
Sztori amúgy nem nagyon van, de nem is szükséges; egy két lábon járó, frakkos-szemüveges madár mindennapjait éljük át vele. Rex hároméves vándorlás után visszatér a szülőhelyére, párt keres, és családot alapít. Hónapokig kotlik a tojáson, apa lesz, táplálja és neveli a fiókáját, egészen addig, amíg el nem kell engednie, hogy az utód élje saját életét, gyűjtse az életben maradáshoz szükséges tapasztalatokat. Amikor a fia felnő, és elindul több évig tartó vándorútjára, Rex története visszakanyarodik a film elejéhez, az életciklus körbeér. A fiú elindulása és az apa hazatérése összekapcsolódik; nagyjából ez minden, ami egy, két – vagy akár hatmillió – királypingvin életében megtörténhet.
Tévedés azt hinni, hogy egy beszélő pingvin csak Disney-kategóriában futhat. Attenborough mozija nem erőltet emberi szokásokat az állatokra – bár a narráció kicsit yuppie-ra vett szófordulatai itt-ott zavarba ejtenek –, nem csinál belőlük mást, mint amik. A pingvintömeg ácsorgását, toporgását, a többi állattal való viszonyukat, a kemény sarkvidéki tél megpróbáltatásait úgy mutatja be, mint aminél nincs is természetesebb. Nem dramatizálja, legföljebb a zenével érzelmesebbre hangolja a pillanatokat. Amikor a ragadozó viharmadár peckesen végigsétál a pingvinfiókák között, és kiszemeli a leggyengébbet, a zsákmánynak valót, a pingvinek tovább bokáznak a helyükön, néhány ijedt rebbenés és tétova rikácsolás mellett teljesen kiszolgáltatottak. Nincs megrendezett hősködés, nincs hamis póz, csak a remény, hogy ezúttal túlélik a kalandot. Rex nem azért személyiség, hogy emberhez hasonló sorsra kényszerítse a mozi, hanem hogy általa közelebb kerülhessünk a pingvinek közös sorsához.
A hasonlóság persze kézenfekvő. A majdnem egyméteresre növő, két lábra álló pingvinfaj testbeszéde annyira közel áll az emberéhez, hogy mozdulataikban nem nehéz ráismerni a saját viselkedésünkre. A filmben az is egyértelmű, hogy pontosan felismerik egymást az irdatlan tömeg ellenére, az a jellegzetes mozdulat, ahogyan egy pingvin fölveti a fejét és trombitálni kezd, ezzel hívja a társát, és kifejezi az örömét, mélyen emberi. A tömegben példásan működő monogám hajlamuk is az emberére emlékeztet, ahogyan a szülők közös fiókagondozása, a munkamegosztás, a hónapokra előre tervszerűen kialakított családi életmód is. És bár nehéz azonosítani egy pingvin humorérzékét, mással nem magyarázható az a jelenet, amikor kiderül, hogy az egyik „rokon” hetekig egy tojás formájú kavicson kotlott…
Az első tízpercnyi ráhangolódás után a moziban teljes lesz a csend. Hatévestől fölfelé minden korosztály hamar megérti, hogy kapott másfél órát a sorstól, amikor nem muszáj embernek lennie: lehetne akár pingvin is. Nem nyomják az orrát egy időre ketyegő történetbe, nem kell bogozgatnia a szálakat. Minden nagyon egyszerűvé válik: minden az, ami, mégis az elejétől a végéig izgalmas. Legfőképpen azért, mert az élet ciklikussága, az évszakok és nemzedékek lassú áramlása olyan üdítő természetességgel vonul végig minden jeleneten, ahogyan azt ritkán élheti meg a 21. század embere. Tíz perc után a 3D-technika különleges effektjei is szépen belesimulnak az összhatásba, nem érezzük „jól megcsinált” képnek a jól megcsinált képeket. Egyetlen szó sem esik a globális fölmelegedésről, a jégtakaró olvadásáról, mert pingvinnézetből ez nem probléma: ha elfogy az élőhely, délebbre vonulnak.
A lassan 90 felé közeledő Sir David Attenborough pályája is látványosan ér körbe ezzel a mozival. 1954-ben mutatta be első, még fekete-fehér anyagra forgatott természetfilmjét. 1961-ben már elnyerte a Brit Filmakadémia különdíját, 1979-ben mutatta be legismertebb filmjét, az Élet a Földön című, 13 részes sorozatot, melyet a becslések szerint legalább 500 millióan láttak. 2010-ben és 2011-ben ismét a Brit Filmakadémia nagydíjasa lett, ekkor már 3D-filmjeivel aratott sikert. Tavaly egy újonnan fölfedezett ausztráliai pókfaj az ő tiszteletére kapta a Prethopalpus Attenboroughi elnevezést. A királypingvinek iránti rajongása hatvan éve nem lankad, életművének megkoronázása a most bemutatott film (rendezőtársai: Anthony Geffen, Slas Wilson), melynek anyagát öt hónapos forgatás alatt vette föl stábjával a déli sarkvidéken. Ha a Rex névre keresztelt pingvin nem is, Attenborough azonban méltán viselheti a pingvinek tiszteletbeli királya címet.
