Az egész életem folyamatos újrakezdés − néz körül a lakásban Szinger Margit. A nappali fala előtt hintaló áll: „Nem koptatott lovat kerestünk, hanem valóban kopottat.” Miközben meg-megsimogat egy lámpát, megigazít egy párnát, azt fejtegeti, hogy az élet gödrök sorozata, amelyekből állandóan ki kell kapaszkodni. Viszont ha gödrök, akkor közöttük magaslatoknak kell lenniük! És történeteket mesél nagymamákról, anyákról, saját lánykoráról. „A mi családunkban mindig nagyon erős asszonyok voltak.” Hát ő mi? Paksi lány. Önálló tizenhat éves kora óta. Készült keramikusnak, akart orvos lenni, végül biológia−technika szakos tanár lett. Legalábbis az első diplomája szerint. Tanított is. Pedagóguspálya? A neves, tengerentúli szívsebész-osztálytalálkozóra jött haza, és kérte egykori tanárát, hadd ölelje meg. Aztán megmagyarázta: az ő biológiaórái nyomán lett orvos, sőt a magánéletét is az határozta meg, amikor kamaszkorában vele beszélt szerelemről, szexről. Ne engedte volna, hogy megölelje? 

Munka, pénzkereset, közben férj, gyerekek… „Sokáig rossz sorba álltam be. Mindig, mindenhol ráció vett körül…” De a művészetekhez mindig vonzódott. Egyszer kifundált egy kozmetikai üvegcsét, nem rejtegette az asztalfiókban, ő már ilyen… Ipari formatervezői nívódíjat kapott érte. „Zárt szakma a dizájnereké: elmentem a díjátadóra, meg is szólított valaki, hogy nem ismer, mondom, idáig nem is találkozhattunk, én biosztanár vagyok…” Kitalálta, hogy ő az iparművészeti egyetemre szeretne járni. Bement. „Mondták, már lezajlottak a felvételik. Kérdeztem, miből áll egy olyan felvételi. Hát beszélgetésből! Akkor itt vagyok, beszélgessünk!” Szó szót követett, néhány óra múlva diákigazolvánnyal a kezében lépett ki az épületből. Nem sokkal később a professzora azt mondta neki: „Maga nem attól művésznő, hogy ide jár, hanem attól, amit csinál…” Két év másoddiplomás képzés után átvette a második diplomáját.

Alapvetően selymet festett. Selyemfestő iparművésznek mondja magát. Másfél évtizedig tényleg selyemfestőként dolgozott. Akkor már Veszprémben élt. Munka, gyerekek, pénzkereset. Egyik munkahelyén a feladatai ellátásához pr-es végzettség kellett, hát megszerezte a harmadik diplomáját. És akkor beütött a krach: minden összedőlt körülötte. Megtörténik az emberrel, hogy mindenét elveszti… Nem csak gyereket, vagyont, biztonságérzetet: leginkább a kapaszkodóit. Hat hónap mély gödörben. Nagyon lassú kikászálódás. Miért szakítaná föl az egyik ember a másik behegedt sebeit? Kicsit hallgat.

Valaki a saját példája kapcsán beszélt neki arról, mit tesz, ha összecsapnak a feje fölött a hullámok. „Válassz ki egyetlen problémát, amelyet kezelni tudsz! Először azt oldd meg. Ha az elsőt kezelted, fordulj a következőhöz…” Átvette a módszert. Egy problémamegoldó selyemfestő.

Nyél vagy él

Összegyűlt annyi pénze, hogy vegyen maguknak egy kis lakást. „Egy késnek egyszer letört a nyele. Akkor jöttem rá, hogy nekem voltaképpen csak az élére van szükségem ahhoz, hogy vágjak egy szelet kenyeret!” Ő ilyen. Rákérdez a kés lényegére is: nyél vagy él? Meglátja a leghétköznapibb tárgyakban is a funkciót.

Fél füllel hallotta, hogy Szegeden orvoskonferenciát rendeznek. „Felhívtam a szervezőt, kaphatnék-e egy sarkot. Bérleti díjat ugyan nem tudok fizetni, viszont mindenkinek festenék egy kendőt.” Gyógyszerpultok között csak szembetűnik egy kendőkirakat… „A doktornők azért álltak meg a kínálatom előtt, mert nők, a doktor urak meg azzal jöttek oda hozzám, milyen ajándékot ajánlanék a feleségüknek.” Mások vitték másfelé a hírét. Ettől kezdve hívták kongresszusokra, keresték sokfelől. Az eredményekért meg kell dolgozni.

„Azért néha csoda is történt velem. Például megadatott, hogy egyáltalán dolgozhassam! Nagyon erős a hitem.” Miféle hit? Azt állítja, nevesített istenekben nem tud hinni. Megkerülhetetlen történetet fűz hozzá. Hogy amikor egyik lányát elvesztette, azt mérlegelte, az összegyűjtött pénzéből a múltnak állítson-e emlékművet, vagy a jövőnek adjon esélyt. Utazni vitte hát a többi gyereket. Ahol – lám, a megtörténő csodák – egy feldolgozóüzemben megpillantott egy márványdarabot. Megvette. Márványt nem egyszerű turistaútról hazacipelni: neki kellő kalandok árán sikerült. Mire hazaértek az útról, megszületett a síremlék is.

Többes szám

A gyerekeiből diplomás emberek lettek, egyiküknek – más idők járnak mostanság – az Európai Unió adott munkát. Őt látogatta meg éppen Luxemburgban, amikoregy férfi szólította meg. A szavakat levelek követték, és mert a férfi szabad idejében kiállításszervezéssel foglalkozott, egyszer azt írta neki: „Az is tetszik, amit csinál!” A levelekből házasság lett: ettől fogva többes számban beszél. „Nem akartunk olyan nyugdíjasok lenni, akik a tévé előtt ülve számolják a szőnyeg rojtjait.”

A szerencse mindenkihez kopogtat, fejtegeti, csak nem a hátsó kertben kell keresni a négylevelű lóherét. Volt-e szerencséje? Sose szerencséje volt, csak mindig a munkájának eredménye?

Vettek egy lakást Budapesten, a VIII. kerületben. Milliméterpapíron megtervezte, hogyan kéne felújítani. Akár az éjszaka közepén ébresztették föl egymást, ha valami az eszükbe jutott: egy srófra jár az agyuk, és mindketten otthonosan mozognak a kortárs dizájnban. Ismerik a világtrendeket. Vannak saját elképzeléseik. Miután beköltöztek a „műteremlakásba” – kiállítóterem-lakás? –, meghirdették. Használható iparművészet. A vevőjelöltekkel nem alkudoztak: „Nem az anyagot, nem a dizájnt kell megfizetniük, hanem a gondolatot!” A leghétköznapibb tárgyakban is meglátják az esztétikumot.

Lekerekítés

A lakások, amelyeket a saját arcukra formálnak, mind-mind csupa gondolat. „A legfontosabb szó: átlátható. Átlátható lakásokat szeretnénk. Bennük harmóniát. Amit megtöltünk szeretettel.” Az első lakást követte a második, a másodikat a harmadik. Kitalálják, hogyan kellene élni benne, saját magukon tesztelik, aztán eladják. A munkáikkal idővel lakásdizájnt népszerűsítő honlapok foglalkoztak. Sokan rákattintottak a képekre, a felkeltett figyelem révén meg bekerültek lapokba. Címlapra is… „Örömforrás lepukkant, rossz térszervezésű lakásokat felújítani”, és olyan kiszögellésekről beszél, amelyekbe mindannyian beleverjük odahaza ezünket-azunkat, csak sosincs bátorságunk semmin változtatni. Már érthetők a hullámvonalak. 

Dizájn? „Fiatalon tartja az elmét. Attól, hogy az ember elér egy kort, nem kell visszavonulni.” Még mindig tanulni szeretne. Nem negyedik, sokadik diplomáért: tudásért. „Mi nem azt mondjuk, hogy az élet nem elég hosszú, hanem azt, hogy nem elég széles. Bennünket határtalan kíváncsiság hajt.” Van egy sportjuk: mosolyt csalni az arcokra. Utcán, boltban, repülőtéri váróteremben, de leginkább otthon.

Személyes mottója:

„Csak akkor öregszel meg, ha már nem szárnyalsz, és hagyod, hogy a pesszimizmus megdermessze a szívedet.” /Albert Schweitzer/