Mindannyian hallottunk már olyan történeteket, amelyekben egyszerű rajongók rögeszmés fanatikusokká változtak. Ott van többek között a híres Selena Gomez-zaklató, vagy a Dexter című sorozat őrült rajongója, aki megölte barátnőjét, csak hogy utánozza a sorozatbeli karaktert, de említhetnénk akár a mexikói származású Menahem Asher Silva Vargast is, aki már vagyonokat költött olyan hasztalan tárgyak ezreire, melyek a legendás varázslótanonc történetéhez köthetők. Persze a rajongás nem feltétlenül mindig ennyire negatív, lehet ártalmatlan tevékenység is, amikor varázspálcával hadonászunk jelmezekben, vagy fórumokon vitázunk a legújabb Született feleségek-epizódról. Ezek az emberek büszkék arra, hogy szenvedélyük tárgyának hódolnak, boldogok, hogy találtak maguknak közösséget, és erőteljes érdeklődést mutatnak valami iránt. Teljesen veszélytelennek tűnik, nem igaz?
És mégis, a rajongás valahogy másnak tűnik, mint a legtöbb szokványos hobbi, legyen szó akár főzésről, akár zenélésről, vagy sportról. Dr. Drew Ramsey, a Columbia Egyetem professzora elmondta: „Hiszek a szabadidőben, a szórakozásban, de mostanában egyre inkább úgy tűnik, az eredetileg kellemes, pihentetőnek szánt tevékenységek intenzív érzelmi bevonódást eredményeznek. A kifejezetten rajongó típusok számára igazi hajtóerőt jelent szenvedélyük. Az ilyen típusú emberek megmozgatnak minden követ, elmennek akár a végsőkig is, ám egy idő minden semmivé lesz, leomlik a bálvány, és új szenvedély után kell nézni.”
Ez a bevonódás minden rajongás alapja. „Az emberek érzelmileg is kötődnek a sorozatokhoz. Ilyenkor belehelyezkednek a sztoriba, a szereplőket családtagként, barátként szeretik, ragaszkodnak hozzájuk, megsiratják őket. Ez egyfajta menekülés a valóság elől. A tévénézés közben ezeken a karaktereken keresztül élünk, azonosulunk velük. Ezzel nincs is semmi baj. De ha az ember nagyon unatkozik, esetleg nincs semmi ösztönző az életében, előfordulhat, hogy a rajongás kórossá válik. A gond pedig ott kezdődik, amikor időnk nagyobb részét arra fecséreljük, hogy kitalált szereplők miatt aggódjunk, ahelyett, hogy a saját világunkat, kapcsolatainkat próbálnánk jobbá tenni” – mondja a pszichiáter dr. Sudeepta Varma.
Dr. Keith Ablow pszichiáter szerint a rajongás mindössze figyelemelterelés. „Azoknak, akik teljes életet élnek, csak kevés idejük jut arra, hogy rajongói legyenek valaminek vagy valakinek. A valódi rajongónak nevezett csoport fél szembenézni az élet igazi problémáival, mert az túl fájdalmas.”
A sztárfanatizmus felemelkedése
A rajongásnak igen szélsőséges esetei is vannak. Az életből sajnos tucatszám emelhetnénk ki példákat, gondoljunk csak a sztárok elvakult imádóira. Brad és Angelina, Tom és Katie, Nick és Jessica. Úgy tűnik, az emberek nem tudnak betelni a hírességek életének szaftos részleteivel. És a celebrajongás ma hatalmasabb méreteket ölt, mint valaha. A médiának, a technológia fejlődésének, valamint a közösségi oldalaknak köszönhetően a „celebfanatizmus” gyorsabban terjed, mint a pestis.
A legtöbbünket elkápráztatja a hírességek csillogó világa, de megvan a magunk élete is, tartalmasan töltjük napjainkat, és tartalmasak a kapcsolataink. Ránk nézve ártalmatlan Hollywood világa. Vannak azonban olyanok is, akik életében a hírességek valamilyen űrt töltenek be, esetleg magát a valóságot helyettesítik.
Szakértők szerint addig, amíg élnek olyanok, akik kiemelkednek a tömegből, akár vagyonunknak, akár hírnevüknek köszönhetően, mindig lesz kíváncsi közönség, amely követni akarja őket. Stuart Fischoff professzor, aki maga is sokáig tanulmányozta a hírességek kultuszát, úgy véli, az igény arra, hogy találjunk egy idolt, amelyre felnézhetünk, be van programozva a DNS-ünkbe. Mint társas lényeknek szükségünk van alfahímre vagy esetleg -nőstényre: szociológiailag arra vagyunk programozva, hogy kövessünk egy vezetőt. Tulajdonképpen Hollywood sikere is ennek tudható be.
Vizsgálatok szerint egyesek sokkal jobban tudják kezelni a DNS-nek ezen hatását, mint mások, míg akadnak, akik számára a celebimádat mentális és egészségügyi problémává fajulhat. Egy 600 önként jelentkezővel elvégzett kutatásban a vizsgálati alanyoknak mindössze harmada volt alkalmas arra, hogy kiváltsák nála az úgynevezett rajongói szindrómát, vagyis azt az állapotot, amelyben imádtunk tárgya az életünk központi figurájává válik. „Ezeknek az embereknek bármilyen információ kedvenc hírességükről egyfajta örömforrást jelent. Éppen ezért folyamatosan többet és többet akarnak megtudni rajongásuk tárgyáról. Egyesek még azt is elhiszik, hogy különleges kapcsolatban állnak bálványukkal” – mondja Abby Aronowitz New York-i pszichológus.
Nem meglepő módon a tanulmány arra is rávilágított, hogy az elvakult rajongók gyakran szenvednek szorongástól vagy depressziótól, esetleg a társadalmi elszigetelődés áldozatai. És míg a kutatók egyetértenek abban, hogy rajongónak lenni nem feltétlenül okoz mentális problémákat, kialakulásuk kockázatát növelheti.
Hollywood felelőssége
Fontos megjegyezni, hogy a rajongói szindróma nem mindenkire ennyire veszélyes. Kutatók szerint azoknál, akiknél mánia alakul ki, már eleve volt valamilyen patológiás probléma, amely csak arra várt, hogy valami előidézze. Csupán véletlen, hogy egy sztár hozza felszínre. Bár ezzel a pszichológus Aronowitz egyetért, szerinte a szórakoztatóipar, ha kis részben is, de hibáztatható a szuperfanok miatt. „A teljes hollywoodi gépezet azért dolgozik, hogy olyan képeket, életeket, elvárásokat teremtsen, amelyekhez lehetetlen felnőni. Tudatosan olyan dolgokat hoznak létre, amelyeket csodálhatunk, és talán sosem kaphatunk meg. Majd amikor végre teljesen kiszolgáltatottak leszünk, csábító könyveket, kozmetikumokat, élelmiszereket, ékszereket és ruhákat adnak el nekünk, azzal az ígérettel, hogy így egy kicsit közelebb kerülhetünk ehhez a világhoz.”
Ugyanakkor az éremnek két oldala van. A sztároknak sem mindig negatív a hatásuk az életünkre, olykor jó példával szolgálnak, vagy segítenek elérnünk vágyainkat. A rajongásban benne van a menekülés veszélye, a közös érdek, a közös szenvedély azonban sokszor összehozza az embereket. A lényeg, hogy megtanuljuk kezelni szenvedélyünket.
