Nap, fehér rum, szivar, hintaszék, Hemingway. A kommunizmus utolsó bástyája, a tél elől menekülők álomszigete. Isten hozott Kubában!
Egyszer, nagyon régen – több mint húsz éve – kifogtunk egy hurrikánt Varaderoban. Félelmetes volt és gyönyörű. Behúzódtunk Juan bodegájába koktélozni. Akkoriban Juan volt a tengerpart leghíresebb mixere, csaknem háromszáz receptet ismert, és nekem is rázott egyet, kék, zöld, narancs színből. Szeletke ananászra pici sombrillát (napernyőt) tűzött. Nevet is adott neki: Varadero. Édes volt, picit kesernyésen sós, mint a tenger, lágyan fűszeres, akár a virágok illatával ölelkező levegő. A napot is megjegyeztem: vasárnap volt, spanyolul domingo.
Vamos a la playa
Gyerünk a strandra, biztat a népszerű dal, és nem kéretjük magunkat. A tengerbe benyúló mesés félsziget már a forradalom előtt az amerikai milliomosok kedvelt üdülőhelye volt, a negyvenes években pedig itt mosták tisztára a maffia pénzét. Ebből épültek a kaszinók. Meyer Lansky, a miami „keresztapa” Riviérájában szívta vastag szivarjait Al Capone, a hírhedt chicagói maffiafőnök, ha elunta magát saját havannai szállodájában, a Capriban.
Kuba volt akkor az Újvilág szerencsejátékosainak Eldorádója, ezt a csillogó, bódítóan dekadens korszakot eleveníti meg a Havanna című film, Robert Redforddal a főszerepben. Nagymenő pókerjátékost alakít, aki a forradalom kitörésének küszöbén érkezik Havannába. A kaszinóban még a régi műsor megy, durrannak a pezsgőspalackok dugói, kint az utcán fegyverek ropognak. 1958. Győz a forradalom, Fidel Castro átveszi a hatalmat.
Kiürülnek a luxushotelek, bezárják a kaszinókat, elmaradnak az amerikai turisták. A milliomos Dupont család álompalotájából szakszervezeti üdülő lett, elnéptelenedett a világ legszebb partszakasza. A néptől szigorúan elzárt övezetbe csak a szocialista országok illusztris vendégei tehették be a lábukat.
Ma viszont már ott tartunk, hogy aki konvertibilis valutával fizet, azt tárt karokkal fogadják. Kanadai, francia, angol, spanyol cégek építik a pazarabbnál pazarabb luxushoteleket, amelyek fehér és színes füzérként övezik a partot, arccal a tengernek fordulva. Körülöttük úszómedencék, árnyas parkok, diszkók, golfpályák, jachtkikötők, üzletek, éttermek. Lent a parton napozóágyak, pálmalevél kontyú napernyők. Boldogság elnyúlni alattuk, bámulni a szépséges Karib-tengert, közben elszopogatni egy daiquirít, ami fehér rum, citromlével, darált jéggel. Kuba nemzeti itala, Hemingway is ezt kortyolgatta sűrűn, törzshelyén, az óvárosi La Bodequitában. Kubában minden a rum, a szivar és Hemingway körül forog. Szerencsére van miből táplálni a növekvő Papa-kultuszt, a Bodequita csak egy a zarándokhelyek közül.
Az öreg halász és a tenger
Papa. Itt ma is így emlegetik a világhírű amerikai írót, aki élete alkonyán költözött Havannához közeli házába. Halála után szobáiban minden úgy maradt, ahogy berendezte. Az újságok szétdobálva, az asztal megterítve. „Két tükörtojást evett reggelire, keményre sütve, mert nem szerette a híg fehérjét” – darálja a betanult szöveget mulatt idegenvezetőnk.
A falon vadásztrófeák, bivaly- és oroszlánfejek, bikaviadalos plakátok. Dolgozószobája szerzetesi. Íróállványon Royal táskaírógép, ezen írt, állva, mezítláb, ing nélkül. Miért? – kérdezték tőle sokan. A válasz: ha cipő van a lábán és ülve ír, sokkal lassabban tud gondolkodni. Vendégeket ritkán fogadott, kizárólag Hollywood hírességeit. Akik aztán elmesélhették, hogy együtt whiskyztek Papával, ő meg kitűzhette a vadászzsákmányok mellé Ava Gardner, Ingrid Bergman, Marlene Dietrich fotóit. Itt írta meg élete Nobel-díjas főművét, Az öreg halász és a tengert.
Legjobban Cojimarban, a napsütötte halászfaluban érezte magát. Ott horgonyzott Pilar nevű hajója. Öreg halászok kísérnek a mólóhoz, mutatják az emléktáblát: „Ernest Hemingway emlékére. Cojimar lakói nem felejtik el!”
Hemingway kedvenc kocsmája, a La Terrassa is érdekes keveréke a vadnyugati filmek lengőajtós, füstös ivóinak és a múzeumnak. A falat elborítják a fényképek. Papa viharkabátban és ingujjra vetkőzve, tengerre szállva, bárszéken ücsörögve, híres vendégeivel és egyszerű halászokkal karöltve.
A pincér fiatal, ő is csak fényképekről ismeri a nagy írót. Sajnos, a Papa kedvenc italával, daiquirível nem szolgálhat, mert kifogyott a tonikjuk. Nem értjük. Mit keres a daiquiríben tonik?
A teljes cikk a La femme 2011. téli számában olvasható.
