Milyen férfi-, milyen női mintát sajátítanak el a gyermekeink? Mennyiben változtak ezek a szerepek az elmúlt évtizedekben? És egyáltalán: mik azok a szerepek?

Van egy másfél éves kislányom. És igazán igyekszem megtalálni az egészséges egyensúlyt. Nem öltöztetem állandóan rózsaszínbe – bár ez okoz némi nehézséget, hiszen a biztató kínálat ellenére a lányruhák és játékok jelentős része ma is kizárólag rózsaszínben érhető el. Igyekszem a bátorságát, az ügyességét, az okosságát, a felfedezéseit támogatni, és a külsőségekre a lehető legkevesebb figyelmet fordítani. Nem gondolom, hogy nem számít, férfinak vagy nőnek születik-e az ember, de azt szeretném, hogy a személyisége fontosabb legyen, mint bármi, ami rárakódik – a cicoma vagy a csillámpóni. Úgy gondolom, hogy majd ebből – az ő milyenségéből – fog fakadni, mit vesz magára, de előbb a személyiségnek kell kristálytisztán kirajzolódnia és megerősödnie. A személyiség az alap, az ír felül minden, nemekkel kapcsolatos elvárást is. Ezek az elvek.

Csakhogy: alig múlt egyéves, amikor azt vettem észre, hogy egy darab madzagot penderít a nyakába, büszkén nézegeti, és azt hajtogatja, hogy „szép, szép, szép”, pedig amióta megszületett, én nem hordok ékszereket. Persze, hiszen lány, máris micsoda nő! – jön minden kedves és vicces megmozdulásra, gesztusra vagy kifejezésre az automatikus reakció. Holott fiús barátnőim mondják, hogy ilyesmit az ő fiaik is műveltek ebben a korban, a gyerekeket eszerint nemtől függetlenül érdeklik az ékszerek. Akkor mégis hogy lesz a kisfiúkból teljesen kisgyerekforma

Nemtelen gyerekek?

Amikor ezen elmélkedem, meg tudom érteni azokat a szülőket, akik úgy döntenek: nem árulják el a gyermek nemét a környezetüknek. 2011-ben söpört végig a világon a hír, hogy egy kanadai házaspár úgy döntött, harmadik gyereküket „nemsemlegesen” nevelik, ezért senkinek nem árulják el, a kis Storm fiú-e vagy lány. A gyerek hamarosan négyéves lesz, de a neme továbbra is titok. A szülők egyelőre nagyon elégedettek a döntéssel, az elmúlt években számos olyan aktivistával és kutatóval kapcsolatba kerültek, aki megerősítette bennük nevelésük helyességét. Az egész ötlet mögött egyébként az az elv áll, hogy a társadalom a leegyszerűsített nemi szerepekkel olyan terheket, elvárásokat tesz a gyerekek nyakába, amelyek akadályozzák azt, hogy a személyiségük szabadon fejlődhessen, hogy tényleg azzá válhassanak, akik lenni szeretnének.

Sokak szerint ez túlzás, mások pedig azt állítják, hogy az érdekes társadalomtudományi kísérleteket kívül kellene helyezni a család hatókörén, valahol mélyen mégis megértem, hogy miért hoz ilyen döntést valaki.Hiszen gyakran minden fáradozás hiábavaló, mert az emberek az egészen kicsi gyereket sem látják a szereptől.

A teljes cikk a La femme 2015. őszi számában olvasható.