A 20. nem csupán a legvérgőzösebb volt az elmúlt századok sorában, de a legnagyobb tömegeket megmozgató történelmi események is ide köthetők. Magyarországon különösen sok embert érintettek a világégések és rendszerváltások, így több millió honfitársunk kényszerült rá, hogy a világ egy más pontján kezdje újra életét. Megdöbbentő számok következnek.
Kitántorgók
A 20. századi magyar történelem legnagyobb exodusa a századelőhöz köthető. A századfordulótól a 20-as évekig a Monarchia területéről 4 millióan, köztük körülbelül másfél millió magyar hagyta el hazáját, és települt jórészt Amerikába. Nem váratlanul és előzmények nélkül emigráltak a magyar országrészről, már az 1880-as évektől elkezdődött a tömeges kitelepülés – a század utolsó két évtizedében körülbelül félmillióan indultak útnak. A kitelepülés oka elsősorban a szociális tényezőkben keresendő, és főleg a fiatalok menekültek a szűkös élet, a nyomor elől a tejjel-mézzel folyó Amerikába. Hogy legalábbis a tengerentúli országról ilyen kép alakult ki a magyar vidéken, arról jórészt a hajótársaságok ügynökei gondoskodtak, hiszen érdekükben állt vonzó képet festeni a leendő úti célról.
A kivándorlók elsősorban a kistelepülésekről, mezőgazdasági vidékekről indultak útnak: többnyire olyan emberek voltak, akik korábban talán még a falujuk határát sem lépték át. A hosszú, többhetes utazás során szövögették álmaikat az új életről, ám legtöbbjük számára keserű kijózanodás vetett véget az ábrándozásnak. Az Egyesült Államokba igyekvők már az országba lépve szembesülhettek a rideg fogadtatással. Alapos motozás, orvosi vizsgálatok, keresztkérdések, az emberek szortírozása előzte meg a megfelelő passzusok kiállítását. A bevándorlók számára munkahelyeket jelöltek ki, és legtöbbjük igen szerény bérrel kezdhette meg új életét. Nem csoda, ha a kitántorgók negyede később visszatért hazájába, legtöbbjük nincstelenül, testben és lélekben megtörve. Kis százalékuk találta meg igazán a szerencséjét, a kint maradók túlnyomó többsége sosem gazdagodott meg. A kitántorgók emlékét idézi még ma is a hajdan „amerikai Debrecennek” nevezett Cleveland, amely sokáig Budapest után a második legnagyobb magyarlakta településnek számított, igaz, ma már csupán 50 ezer lakosa vallja magát magyarnak.
Régi házban, új hazában: Trianon után
A trianoni békeszerződés aláírása után 11 millió magyar került másik országba, anélkül hogy elhagyta volna otthonát. Miközben a világháború kitöréséig egyre csökkent a kitelepülők aránya, a Trianon utáni új helyzetben ismét tömegek indultak útnak az új élet reményében. A legtöbben az elcsatolt országrészekből kerekedtek fel, hogy az anyaországban találjanak menedéket. 1920–24 között mintegy 350-400 ezer magyar települt be Magyarországra, jelentős terhet róva az államapparátusra és -kasszára. Nem kis szám ez, ha belegondolunk, hogy ekkor az ország összlakossága 8 millió körül mozgott. A főleg Felvidékről, Erdélyből érkező kétségbeesett magyarok rendkívül sanyarú körülmények közé kerültek. Az ország több részén, főleg a nagyvárosokban, a pályaudvarok mellékvágányain egész vagonvárosok létesültek, ide, kiszuperált kocsikba, valamint kényszerlakótelepekre költöztették a betelepülőket. A főleg tisztviselőkből, értelmiségiekből, mindenképp a középosztály tagjaiból álló újrakezdők számára az állam nem tudott munkát adni, a háború utáni helyzetben a minimális élelmet is alig lehetett biztosítani számukra. A nyomorgó tömegeknek pedig nem csupán az egzisztenciális problémákkal, de sokszor a munkahelyüket, megélhetésüket féltő anyaországi magyarok ellenérzésével is meg kellett küzdeniük. Ma még alig feldolgozott téma, szomorú fejezete ez a magyar történelemnek.
Az első világháború után nem csupán az elszakított területekről indult meg a vándorlás, de új lendületet kapott a tengerentúlra irányuló migráció is. Érdekes azonban, hogy a célországot már nem annyira az Egyesült Államok, mint Kanada jelentette, 1920 és 40 között csaknem 40 ezer magyar települt ide.
A zsidókat érintő kirekesztő törvények, üldöztetés a 30-as évektől újabb tömegeket indított útnak: a tanulni vágyó és az egyetemekről kirekesztett fiatalok, a nácizmus elől menekülő családok előbb gyakran Európa más országaiban kerestek menedéket, majd többnyire Amerikában, Palesztinában kötöttek ki. Azoknak, akiknek nem volt olyan szerencséjük, hogy elmenekültek-elmenekülhettek, a munkaszolgálat, a gettókba telepítés és a haláltáborokba deportálás jutott osztályrészül. A magyar zsidóság nagy része elpusztult, az áldozatok számát 400 000 és 600 000 közé teszik.
Kitelepítések, deportálások
A második világháború utáni zűrzavaros években ugyancsak több millió embert érintettek a kitelepítések, deportálások. Elsőként a Magyarországon élő németek érezhették meg a „kollektív bűnösség” ítéletének következményeit: ez alapján mintegy 175 ezer embert telepítettek ki az országból. Ugyanekkor, 1947-től a Felvidékről költöztettek magyarországi területre mintegy 100 ezer embert, megfosztva őket házuktól, vagyonuktól. Ez az úgynevezett csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény keretében történt, így értelemszerűen ugyanennyi szlovák nemzetiségű magyar állampolgárt telepítettek a határ túloldalára.
Ennél is nagyobb tömegeket érintett a Rákosi-korszak kitelepítési hulláma, ami országhatáron belüli kényszerköltöztetést jelentett. Az „osztályellenségek” kényszerlakhelyekre űzéséről, annak mértékéről pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de a becslések szerint 100-300 ezer kárvallottja lehetett. A kitelepítéseknek az 50-es években két formája létezett: a deportálás, ebben az esetben hortobágyi táborokba, házakhoz kényszerítették az embereket, családokat – erről szól a Te rongyos élet című film. Ennél súlyosabb büntetéssel járt az internálás, amikor Recskre vagy egyéb munkatáborba kerültek az arra ítéltek. A kitelepítéseken túl mások is óriási számban döntöttek a kiköltözés mellett: mintegy 550 ezerre teszik azok számát, akik a fővárosból mindenüket hátrahagyva, önként költöztek elhagyott vidéki házakba.
A kitelepítések nagy részét 1950 és 53 között végezték. Néhány év múlva pedig megindult egy újabb, rengeteg embert, családot érintő kivándorlási hullám, az 56-os forradalomhoz köthető politikai menekültáradat.
56-os menekültek
Az 56-os migránsok számát mintegy 200 ezerre tehetjük, akik közül nagyon kevesen, mintegy 11 ezren tértek vissza az 1957-es kádári amnesztiával. Az 56-os menekültek sokkal jobb helyzetben voltak, és nagyobb esélyük is volt egy sikeresebb, új életre, mint a század során bármikor. A Nyugat kétségtelen szimpátiával tekintett a szovjet birodalom ellen bátran kiálló magyarokra, menekülő honfitársaink pedig számíthattak a segítségükre. „Az ötvenhatos magyar emigránsok a forradalom dicsőségének részeseiként és a világ bámulatát kiváltó nemzeti felbuzdulás hőseiként érkeztek külföldre. Sok helyütt majdhogynem megtiszteltetésnek vették a magyar szabadságharcosokkal való találkozást, a korábbi elzárkózást és idegenkedést – például Svájcban – a rokonszenv és az együttérzés váltotta fel” – írta Borbándi Gyula A magyar emigráció életrajza című könyvében.
Az új életet kezdők, kivándorlók vagy kitelepítettek számokba fojtott adatai keveset mondanak el arról a kétségbeesésről vagy éppen reményről, amit ezek az emberek – sok millióan – megélhettek. Számtalan sors, karrier vagy éppen bukott próbálkozás, szerencse és szerencsétlenség kísérte a bátor próbálkozókat vagy éppen kényszerített nyomorultakat, hogy elölről kezdjék az életüket, esetleg csak éppen életben maradjanak. A történelmi-politikai okokból újrakezdők históriája ezzel természetesen nem ér véget, napjainkban is nagyszámú kivándorlásról értesülünk a híradásokból: a mostani emigránsok helyzete csak a holokauszt katasztrófájához mérhető.
